Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Boccaccio „jegyzetei”: A novella alapelvei (3)
88 Boccaccio „jegyzetei” Vacsora közben a diák jelentette a fogadósnak, hogy az első javaslata az lenne, hogy a fogadónak mindenképpen nevet kell adni. Hogyan jegyezzenek meg az emberek egy név nélküli fogadót? Az emberek nem mondhatják azt, hogy „tudod, az a fogadó jóval a Ponte Mammolon túl, kicsit délre a Via Tiburtinától”. Lehetne a neve például „Fogadó a Vén Toronyhoz”, vagy „Fogadó a Két Toronyhoz”, vagy „Fogadó a Fakeresztnél”, vagy lehetne akár „Fogadó a Toronykastélyhoz” is, bár ehhez egy kicsit fel kellene újítani a fogadó főépületét. Erre már én is gondoltam, mondta a fogadós, de a megnevezésre nem. Persze, mondta a diák, várnunk kell a keresztelővel, mert az elnevezésnek majd össze kell csengenie a legendával. Amelyet, ugye, először ki kell találni, mert bizony találni nem találtam semmit se. Hacsak... Hacsak, pro primo, nincs valami a kereszteződésnél lévő domb alatt, pro secundo, hacsak nincs valami a régi torony alatt, valamilyen titkos kamrák vagy katakombák, vagy pedig, pro tertio, hacsak nem történt valami emlékezetes a közeli kis tavon. Ki kell kérdezni az embereket. Másnap a diák először kikérdezett mindenkit a fogadóban, majd ismét ellovagolt Castello Caetaniba a kis tóhoz. Nem tudott meg semmit se. Még egy macska se fulladt bele a tóba, nem még egy szép leány. Este újból beszámolt a fogadósnak. A tónál se semmilyen látvány nincsen, se semmilyen tragikus eseményről nem tudnak az emberek. A nagy torony alatt ki kellene bontani a déli falat és esetleg hetekig ásni, hogy nem találunk-e ott valamit. Ehhez, persze, munkások és mesteremberek kellenének. Ásni azonban lehetne a kereszteződésnél lévő dombnál is. Hogy minek? Az a domb, főleg messzebbről, a Róma felé vezető út menti dombról nézve mintha nem természetes domb lenne. Mintha valamit takarna az a domb, például valamilyen római korabeli síremléket. A dombnál sokkal könnyebb és olcsóbb volna ásni. A fogadós nem nagyon lelkesedett az ásatásért, de azért nem is volt kimondottan ellene. Mintha egy kicsit megmozgatta volna a képzeletét. Akkor hát lássuk, mi lenne az ideális megoldás, mondta a diák magának és elővette a kalamárisát. Az ideális megoldás az lenne, ha egyetlen történetben össze lehetne kapcsolni mind a három kiindulási pontot, mind a három képet. A domb alatt például egy síremlék rejtőzne, a toronyból titkos alagút vezetne a tóhoz, ahol az üldözők utolérték a tettest és a vízbe fojtották. Mivel az alagút titkos volt, egy mellékkamrában ott volna mind a 20-30 építőmunkás csontváza. Amikor a régi torony még egy nagy várkastély tornya volt, háromszáz vagy négyszáz évvel ezelőtt, egy gazdag nemes élt ott csodaszép feleségével. A fiatalasszonynak egyetlen leánygyermeke született, de a szülés úgy megviselte, hogy több gyereknek már nem adhatott életet. Ez a dolog rettenetesen féltékennyé tette az urát, mert azt hitte, hogy így most az asszony bárkinek odaadhatja magát. Az asszony ezért bosszúból valóban szeretőt kerített magának. Csakhogy egyszer a férje nem utazott el, hanem csak elrejtőzött a nagy torony alatti alagútban és rárontott az éppen szerelmeskedő párra. E- gyetlen szúrással mind a kettőt megölte. A - szerinte — gaz csábítót elégette, a feleségének pedig kis síremléket emeltetett a kereszteződésnél. Ezek után egyetlen leányára úgy vigyázott, mint a szeme fényére. De hát, tudjuk jól, a szerelemnek parancsolni nem lehet. A leány beleszeretett egy legénybe a Castello Caetano környéki
