Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Boccaccio „jegyzetei”: A novella alapelvei (3)
A novella alapelvei (3) 89 faluból. Alig látták ugyan egymást, amikor a legény éppen élelmiszert szállított a kastélyba, de ettől még csak erősödött a szerelmük. A legény azon törte a fejét, hogyan lehetne titkon bejutni a kastélyba. Eszébe jutott, hogy az öregapja mesélt egyszer valamit, hogy állítólag valamikor alagút vezetett a kastélyból a tóhoz. Még azokban a római időkben, amelyekből a régi torony származik. A legény kifundálta, hogy az alagútnak nyílegyenesen kellett vezetnie és ebből könnyű volt kikövetkeztetni, hogy nagyjából hol kellett a tónál végződnie. Egyhavi keresés után meg is találta a régi alagút bejáratát, amikor egy lyukon túl sok nyulat látott onnan kijönni. Csak annyira szélesítette ki a lyukat, hogy könnyen átférjen rajta. Újabb egyhavi munkájába került, míg néhány beomláson átásta magát és odaért a torony falához. Itt nagyon óvatosan kellett dolgoznia, mert nem tudhatta, milyen helyiségben köt majd ki. Szerencsére csak egy lomtárba került. Újabb szerencséjére az ajtó nem volt bezárva, hisz erről az oldalról nem vártak látogatókat. A leány majd halálra rémült, amikor egy éjjel megjelent a szobájában a legény. De aztán, amikor a legény elmondta, hogy milyen titkos úton érkezett, hamar megnyugodott. Ahogy ez már a gondtalan szerelmesekkel gyakran megesett, a lány néhány hónap múlva állapotos lett. A legénynek még meg se mondta, de az egyik szolgálólánya beárulta az apjának. Ekkor a nagyúr megint kileste és meglepte a szerelmeseket, amikor azok éppen szeretkeztek. Először könnyes szemmel elmondta nekik, hogy milyen fájdalmasan ismerős neki a kép. A lány most hallotta először, hogy hogyan halt meg az anyja. Aztán az úr megint előrántotta a tőrét és leszúrta a lányt, mivel ő volt hozzá közelebb. A legény azonban megugrott, először felkapott valamit és védekezett, majd elszaladt. Az úr követte őt egészen az alagútig. Ott megértette, hogy a legendának igaza van, van alagút a tó felé. Lóra ugrott két-három legénnyel együtt és hamarább ott voltak az alagút kijáratánál, mint a legény, aki keservesen sírdogálva vánszorgott a sorsa felé. Könyörtelenül levágták őt, és a tóba dobták a tetemét. Aztán a nagyúr azonnal beomlasz- totta az alagút mindkét végét, leromboltatta a felesége síremlékét, és végül felgyújtotta a kastélyát, ahol ott égett a leánya holtteste is. Csak a régi torony maradt meg, mert az csupa köböl épült és nem fogott rajta se a tűz, se az idő foga. Sokáig csak romok voltak itt, azok helyén épült ez a település, amelyből később némi átalakítás után a mostani fogadó lett. Másnap délelőtt a diák ismét kilovagolt a dombhoz és alaposan körüljárta azt. Tudta, hogy ilyen helyeken valóban szoktak síremlékeket és szentszobrokat emelni. Any- nyi bizonyos, hogy ha volt itt valami, azt csak ásatással lehetne igazolni. Talán nem felülről kellene ásni, hanem a domb közepén, egészen alulról, mintegy kettészelve a dombot, mondjuk egy ölnyi szélességben. Néhány napi munka, három-négy embernek, számítgatta magában. Hirtelen olyan biztos lett a dologban, hogy lesz valami a domb alatt, hogy elhatározta, ha a fogadós nem megy bele az ásatásba, akkor a saját aranyait fekteti bele ebbe a kis kalandba. Este, vacsora után, először felolvasta az előző este és éjjel megírt legendát. Mindenki odasereglett a diák köré, mintha egy vándorköltő lett volna. Az asszonyok köny- nyeztek a gyönyörűségtől. A fogadós elismerően bólogatott. Aztán azt mondta, hogy Isten neki, rászán néhány aranyat az ásatásra. A diáknak igaza volt, volt valami a domb alatt. Először is egy beomlott vagy
