Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Péterfy Gergely Halál Budán c. kötetéről
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 85 amint az antik és a barokk eposzok szerzői tették, a megközelíthetetlen, felmérhetetlen halál irodalmi „betörését” kísérli meg. A második részben megint csak két elbeszélő szólal meg, egy, az első részben említésre sem került „angol ifjú” szemszögéből követhetjük nyomon ugyanazon főhős, Michele d’Aste kalandjait. Michele d’Aste áll tehát mindkét fő rész középpontjában, mint a halállal szembeszegülni próbáló titán, akit az istenek megkímélnek a pusztulástól: bár számtalan halálos sebet kap, mindig megmenekül, hogy egész Budáig jusson. Michele d’Aste „ámokfutása” nem a véletlen müve, sugallják az elbeszélők: hiszen vért helyett csak egy fehér selyemingben, egy szál tőrrel a kezében indul csatába, hogy rendszerint megfordítsa annak végkimenetelét. Michele sorsában jelenítődik meg a deus ex machina motívuma, az istenek rajta keresztül szólnak bele a földi népek csatározásaiba. Buda Michele d’Aste Trójája, a- hol végül a legnagyobb hősnek is el kell vesznie. A szerző az antik titánt egy ellentmondásos, zűrzavaros korszakban lépteti fel, a népek kavalkádjának kellős közepén, hogy egyedül jelképezze az isteni tisztaságot a pusztulás förtelmes mocskában (a rombolásnak és dögvésznek ebben a fergetegében a magyarok sem emelkednek ki az erkölcstelen, züllött söpredékből - a Thököly-féle politika ellentmondásai egy Túróczy nevű magyar úr karikaturisztikus alakján keresztül ábrázolja a szerző nagyon emlékezetesen). Az elbeszélők (tehát Solari lovag, illetve az angol ifjú) számára Michele d’Aste a megközelíthetetlen, tökéletes ideál, afféle földöntúli figura. A második résznek nagyjából a közepétől azonban, amikor az Esztergom bevétele utáni téli pihenőt tárgyalja az elbeszélő, a szöveg sajnos nem éri el a korábbi részek színvonalát. Kifullad a történet, „leül” a regény, s a meglehetősen erőltetett Aeneas-Dido-parafrázis eléggé modorossá teszi ennek a résznek a végét. Furcsák a regiszterváltások is: amikor Michele d’Aste szerelme, Sirmiensis Dido Anna felfedezi, hogy a báró elhagyni készül a kastélyát, először hamisítatlan barokk modorban vonja őt kérdőre („Tehát tőlem menekülsz, te bátor férfi, ostromok hőse! Itt hagysz ezen a földön szégyenben, a buja özvegyet ? Mi marad nekem ezentúl szolgáim gúnykacaján kívül? Kire hagysz hát itt, a halálra talán, nemes vendég?” - 171.), néhány sorral lejjebb viszont az úrnő meglehetősen mosatlan szájú szövegre vált: „Senkiházi, tálján tolvaj, nápolyi sikátorba, szemétbe, rohadt halbél közé szült a kurva anyád, miközben rád Jösott!” (172.). A figura nyelvének ennyire radikális regiszterváltása több mint különös még akkor is, ha éppen nagy megrázkódtatáson megy keresztül, mert szerelme elhagyja. A második rész másik elbeszélője néhány szövegék erejéig jelenik meg, s az angol ifjú későbbi sorsát tárja fel: egy „rémszínház” csonka emberszömyeként láthatjuk újra, akinek a fejéből egy török jatagán áll ki, amely úgy belénőtt a koponyába, hogy lehetetlen eltávolítani. Az angol ifjú egyike lesz azoknak a szörnyetegeknek, amelyeknek számtalan fajtájával találkozhatunk a regény lapjain, s amelyek ennek a „barokk horrornak” utánozhatatlan - s olykor gyomorforgatóan morbid - hangulatot kölcsönöznek. Az ő keresztapjuk a halál, hiszen a háború tér-
