Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Péterfy Gergely Halál Budán c. kötetéről
84 KÖNYVRŐL KÖNYVRE Az első részt egy mindentudó elbeszélő indítja, hogy rögtön átadja a szót a levéliró Solari lovagnak, aki a törökök magyarországi kiűzése közben elesett Michele d’Aste báró történetét szándékozik megírni a báró édesanyjának. Elbeszélése azonban nem korlátozódik erre az egy mesére, azt állandó kitérőkkel, eszmefuttatásokkal tarkítja, majd a történet (a levélírás) hirtelen, Bécs és Buda közt félúton megszakad. Ez a megszakítás nem teljesen indokolt, hiszen a lovag nem fejezi be a báró történetét, csak félbehagyja. Van azonban egy (pontosabban kettő) párhuzamos történet, párhuzamos idősík az első részben: a mindentudó elbeszélő rendszeresen visszaveszi a szót, hogy bemutassa a levélíró Solari lovagot s annak egy öregedő énekesnővel való kapcsolatát, ami végül csak az utóbbi halálával teljesedik be. A két idősík (a törökellenes hadjárat és a negyven évvel későbbi levélírás) tehát tulajdonképpen a halál mindent átfogó hatalmán keresztül egyesül (a lovag, amikor a halott énekesnőt a magáévá teszi, végül már maga sem tudja, „hogy ő-e az eleven, vagy ő a holt” — 84.), s Solari lovag talán azért sem fejezi be a történetet Michele d’Aste báróról, mert őt magát elnyeli a saját története. Az első rész harmadik idősíkja pedig afféle kizökkentő szándékúra mindentudó elbeszélő a megírás jelen idejében a Google Earth-ön keresztül kűtat Solari lovag egykori lakhelye után. Kissé furcsának azért tartható ez az epizód, mert a mindentudó elbeszélő sehol máshol a regényben nem utal a megírás jelenére, a huszadik oldalon felbukkanó internetes utalás tehát nem a legkövetkezetesebb megbontása az első rész addig és azon túl zavartalan elbeszélésének. Az első rész lendületes szövege burjánzik a sokfelé mutató hasonlatokban, motívumokban, amelyek közül talán a méhhasonlat és a térképhasonlat a legfontosabb. A szavakra úgy tapadnak a jelentések, képek, történetek, ahogy a méhek töltik meg kosárkájukat minden egyes kirepülésükkor nektárral, s ahogy a méhek a kaptárt gazdagítják, úgy gazdagodik a nyelv a szavak élete által, olyannyira, hogy végül már — barokkosán - túltelítetté válik: „Nem csoda hát, hogy roskadozva járok" - zárja le a gondolatmenetet Solari lovag (10.). Ezzel a motívummal az első rész elbeszélője tulajdonképpen kicsapongó írásstílusa miatt magyarázkodik, a regény szempontjából azonban a hasonlatnak sokkal jelentősebb szerepe is van, a nyitottságot, az értelmezés sokféleségét is jelenti, s egyúttal a sokarcúságot, amire az első rész latin címe is utal: plurima mortis imago, azaz „oly sok arca van a halálnak”. A másik különösen szép hasonlat a megragadhatatlan leírásának problematikáját járja körül a térkép fogalmán keresztül: Michele d’Aste, csakúgy, mint Solari lovag a térképészet megszállottja, s eköré az elbeszélő/levélíró egy komplett kisesszét kanyarít, amelynek a lényege, hogy a térképen a leírás precizitása a leírhatatlan „túlhabzó, túlcsorduló felfoghatatlanságávaľ' találkozik. „És állíthatja- e ép ésszel bárki is, hogy akad annál nagyobb gyönyörűség, mint pontos absztrakcióvá alakítani a legtávolabbit és legbizonytalanabbat?" (27.) Ezzel megint csak a fő téma, a halál árnyékolja be a szöveget, felhíva a figyelmet, hogy az elbeszélő,
