Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2009 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (33) 62 Popély Gyula: Ez volt a Sarló (2)
Magyar lira és epika a 20. században (33) 55 Ahogy Weöres Sándor mítoszi verseit, úgy Oravecz Imre könyvét is leegyszerűsítés lenne úgy interpretálni, mint valamiféle menekülést a modem világ individualizmusa, sekélyessége, materializmusa elől. Hogy mennyire nem valamiféle romantikus civilizációellenesség és a társadalomból való tüntető kivonulás motiválta csupán e könyv létrejöttét, abban a szerző egyik nyilatkozata, s főleg pályája további állomásai is meggyőzhetnek bennünket: „egy történelem előtti kultúra segítségével [...] jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez.”(47> Másképpen: a hopik világából rövidebb út vezet Száj lába, mintsem első benyomásaink alapján föltételeznénk. De ezt az utat egy olyan kitérő előzte meg, ahová Oravecz Imre előtt magyar költő nem merészkedett még, és azóta sem. Ez pedig az 1972. szeptemberének, egy lélek titkos, hét lakatra zárt szobájának közszemlére tétele. Ebben a szobában 1972. szeptemberében örökre megállt az idő. A nagy ívű körmondatokban megírt prózavers- monológok témája akár triviálisnak is nevezhető: egy szerelem történetét fogja át keletkezésétől elmúlásáig. Ennek a témának ezer meg ezer variációja ismert a világ- irodalomból. Az 1972. szeptember katartikus hatásának titka nem a témában van, hanem elbeszélése módjában. Az időtávlat úgy objektiválja a megtörténteket, hogy azt a maga teljes érzelmi skálájában emeli be a megírás jelen idejébe, vagyis a történteket nem csupán felidézi, hanem a felidézés pillanatában újra át is éli. A két idősík maradéktalanul egybeolvad a szövegekben. Ennyire kendőzetlenül a férfiszexualitásról, a szerelemben való megalázottságról magyar író nem szokott beszélni. Az ilyesmihez a mi irodalmunk mindig is túl szemérmes volt. Oravecz Imre könyve nem hatásvadász és nem exhibicionista. Radnóti Sándor írja: „Miközben (Oravecz) analitikusan föltár egy szerelmi életet, semmilyen művészi eszközt nem vesz igénybe az olvasó jóakaratának fölkeltésére, együttérzésének megnyerésére. Személyessége nem lírai természetű, hanem tárgyából következik, ami a legszemélyesebb. Formájával kizárja a harmadikat és bezárja magát a mindenkori kettőskapcsolatba.”(48) Személyesség és elszemélytelenítés egymásnak feszülése teremt nagy lírát a Szajla-versekben. A Halászóember (1998) és A megfelelő nap (2002) szövegeit akár afféle irodalmi archeológiának is nevezhetnénk, egy elpusztult világ rekonstrukciójának és feltámasztásának, s egyben időutazásnak is a költő gyermek- és ifjúkorába. Mindenkinek két családi neve volt, egy rendes és egy ragadvány, ragadványnevén ismert mindenki mindenkit, az szolgált azonosításra, a másikat, a rendeset csak a hatóság, a hivatal használta, mindig nagy zavar támadt, ha idegen érkezett a faluba, és a hivatalos neve alapján próbált valakit megtalálni,