Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2009 - Szarka László: „A kolonizáció alapvetően elhibázott politikája...” (Simon Attila új kötetéről)
46 Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2009 tumokból felépülő versnyelv elemei. Ha egy strukturalista nekifeszülne Mizser költészetének, hogy vajon a nominális vagy a verbális stílus jellemző-e rá, akkor megdöbbenne, mert sem egyik, sem másik: ha a gyakorisági mutatók felől nézzük, akkor módosítószók, kötőszók, igekötők, határozószók tömege borítja el a Köz nyelvét: „na meg hogy a kapás kegye kell”, „talán még az hogy ez csak egy szerep”, „persze meg hogy és most ön és most én” (ez utóbbi a kedvencem). A kötőszókat, módosítószókat, határozószókat csak a névmások közelítik meg: ez a négy szófaj adja Mizser költészetének alapját. Mindez arra utal, hogy e költészet célja a pontosítás, a rengeteg, egymást követő pontosítás. A pontosítás pontosítása. A pontosítás pontosításának pontosítása. De mit is? Mit pontosítani? A létezést? Mizser költészete nem ad egyértelmű választ a kényszeres pontosítások technikájának azonosításához. Versnyelve megakadásokból, újra nekilendülésekből, elhallgatásokból, szöveg- és emlékezetdarabokból építkezik. Beszédképtelenség jellemzi, az afázia poétikája. Rések, félterek jönnek létre a szövegben. Mintha annak a pszichológiai kísérletnek lennénk a tanúi, hogy mi történik akkor, ha falakat rakunk egymás mellé - vajon mikor alakul ki belőlük térképzet? Csakhogy Mizser költészetében szövegfalak tologatása zajlik, szövegfalak kerülnek egymás mellé, s a tér- és otthonképzet nagyon ritkán alakul ki e szövegfalak rései okán. Vagy fordítva: a ház, az otthon, a tér, a település szétbontása, szétdarabolása, dekomponálása zajlik és történik e technika által. Az analízis hitetlensége által és a destrukció tökéletessége nélkül. Mizser Attila kötetcíme, a Köz, kis beszédhibával úgy is olvasható, hogy: Kösz. Megérdemli a Posonium Irodalmi Díj különdíját. Németh Zoltán „A kolonizáció alapvetően elhibázott politikája.. Simon Attila Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között Van-e esélyünk közelebb jutni a megértéshez, ha csak a magunk igazát mondogatjuk, juthatunk-e előbbre a történelem megismerésével? Vagy a múlttal való foglalkozás csak a halottakkal való beszélgetés? Dolgozhat-e történész a jövő elébe, vagy a mi dolgunk csakis az emlékművek, a kopjafák faragása, sebeink nyalogatása vagy sózása, hogy fájjanak. Mert ha fájnak, akkor még vagyunk? Okánikovo, Štefánikovo, Štúrovo, Jesenské, Šrobárovo, Mudroňovo, Miloslavovo, Hodžovo, Šveh- lovo azaz Eklipuszta, Kórószegmajor, Margitmajor, Setétkút, Szilos-puszta, Rako- tyáspuszta, Hajmáspuszta. A magyarlakta járásokban létrehozott közel másfélszáz szláv lakosságú kolónia mesterséges nevei mintegy előre jelezték a telepítéspolitika nemzeti térfoglalási törekvéseinek későbbi forgatókönyveit, az etnikai arányokon, a település- és birtokszerkezeten túl a táj jellegét és még a helynévanyagot is megváltoztatni kívánó szimbolikus és valóságos csehszlovák térfoglalást.
