Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2009 - Fónod Zoltán: Nyelvhűség és világtudat... (Tőzsér Arpád Posonium Életműdíja)
34 Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2009 a semmitmondás veszedelmét, és tehetségének, újat akarásának köszönhető, hogy jobbára „megúszta” ezt a korszakot. Talán azért is, mert jó mesterei voltak. Ezzel magyarázható, hogy Fábry Zoltán „a világgá tágulás pattanó dinamikáját” vélte felfedezni „korszakos” versében, az 1958-ban írt, Férfikor cimüben, melyben a személyesség jegyei fogalmazódtak meg. A hatalommal szemben pedig „a virágember” „intelmét” véljük kicsengeni, meg a figyelmeztetést: ,,Szúrok, ha szúrnak, / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új /se régi úrnak”. Kortársai közül nemcsak a világtudat, hanem a nyelvhüség is nála a legerősebb. Ezt véltük kicsengeni első kötete, a Mogorva csillag (1963) verseiben, s aligha véletlen, hogy Koncsol László később úgy tekint ezekre a „programalkotó” versekre, mint a „csehszlovákai magyar írásbeliség alapszövegeire”. Már antológiás jelentkezését (Fiatal szlovákiai magyar költők, 1958) „mezsgyekőnek”, egy új korszak nyitányának tekintették azok, akik tehetségére felfigyeltek. Lírai tehetségére, nagyfokú tudatosságára és egyre tisztább értékeket kereső költői képességeire figyelt fel Fábry Zoltán is, aki azt írta:,./Zsebében Ajnács-kőv- el, mint egy fiatal parittyás Dávid áll szemben a Góliáttá tántorgó világgal”. O volt Fábry számára a „szülőföld hűségese” ekkor is, később is ... Mi, akik Csurgón, Pápán, Sárospatakon, Debrecenben menekült diákokként szívtuk magunkba Ady, Babits, József Attila, vagy Kosztolányi verseit, az Adyra emlékeztető „sátános” hangvételt is ott éreztük ezekben az „elsőszülött” versekben. Meg az analitikus látásmódot, és az „illyési józan tárgyilagosságot”, melyek ösztönzést adtak Tőzsér Árpád számára képisége gazdagítására, és világlátása árnyaltabb felmutatására, ahogy Görömbei András később megállapította. A későbbi évek megerősítették azt is, Tőzsér a „kevés szavú” lirikusok típusa. A poeta doctus jellegzetes képviselője, aki mértéktartó „visszafogottságát” a pálya későbbi szakaszain is megőrizte, bizonyítva a költészet megújításáért folytatott állhatatos küzdelmeit is. Ennek a költői magatartásformának a természetes igénye nemcsak a szüntelen változás, hanem a kanonikus pozíció keresése és „el- hódításának” az igénye is. Fiatalon ráérzett a progresszív költői poétikákra, melyekre építve, átalakítva hozza létre a saját „egyéni” hangjait, költészetének megjelenési formáit. Indulásakor József Attila, Illyés Gyula, Nagy László, majd Juhász Ferenc és egy-egy fogalom, jelzős szerkezet erejéig (gyehennaoltó hűs emberség, virágember, piros ködök stb.) Ady hatása is érezhető, bár ezt soha, sehol nem említette. Első verseskötetéről Bata Imre azt írta: „Kamaszos dalhanga Petőfire, verseinek intellektuális jellege Illyésre, indulati ereje pedig Nagy Lászlóra emlékezteti azt, aki a Mogorva csillagot olvassa”. Erre a magatartásra utal a költő is, Jalousionisták („Féltékenyek”) című versében, amikor a „hatvanas éveket” említve, „Prága, Varsó és Párizs költői iskoláit” vizslatja. Az „állhatatlan költő” (Lator László kifejezése) magatartásában ott érezzük a kortárs irodalomra való folytonos figyelést meg a fogalmi, nyelvi „készletek” állandó korrekciójának az igényét is. Az önmagát értelmező költő szerint az ő „második indulása” a hatvanas évek közepére esik, ekkor érinti meg a „teljesség”, „a világirodalom, elsősorban az
