Irodalmi Szemle, 2009

2009/7 - Ógörög költők szerelmes versei Csehy Zoltán fordításai

22

Ógörög költők szerelmes versei

egy asztalnál ettek örökkön a régi barátok.

Fémkorsót ragadott, s meglelte azonnal a forrást egy mocsaras völgyben: sás, szittyó, káka övezte, kormos fecskefüvek, csábitó vízi bodorka, zellerzöld fénylett és burjánzó kutyaperje.

Épp tánchoz készültek a forrásmélyen a nimfák:

(mert sosem alvó istennők, tart tőlük a környék!) Eineiká, Málisz, kikeletszemü lenge Nükheia.

Öblös korsóját a fiú forrászubogásba meríti, mindhárom tündér kap utána, a vízbe cibálja, merthogy három gyönge szivet gyújtott szerelemre Argosz szép fia, és a sötét örvény nyeli őt el.

Épp így szédül a fénylő csillag a tenger ölébe, épp ily nyomtalanul. „Föltámad a szél, a vitorlát bontsátok ki” - kiált a hajós, hogy hallja a többi.

Sírt a fiú, az ölükbe emelték őt a leányok, és könnyét folitatták hízelgő szavaikkal. Amphitrüóniadész eltelve az aggodalommal indul utána, maiótiszi hajlott íja kezében s nála a jobbjától sose váló zord buzogánya. Fláromszor rikkantja: „Hülasz!” s belesajdul a torka. Fláromszor szól vissza Hülasz halk hangja a mélyből, távolinak hangzott, pedig innen szólt, a közelből.

Mint ha sörényes oroszlán hallja a távoli zsenge szarvas bőgését sóváran a nyers pecsenyére csörtet a barlangját elhagyva pazar lakomára, úgy rontott a vadonba, Hülászért űzte a vágya, úttalan úton inait vad tüskebozóton által.

Jaj, ti szegény szeretők! Hány kínt állt ő ki bolyongva bércen-völgyön! lászón terve eszébe sem ötlött.

Állt is az árbocrúd, a hajó tele volt katonákkal, ám a vitorlák éjféltájra dagadtak - eladdig vártak a hősre, de őrülten bolygott a vadonban, s egy iszonyú isten darabokra csipedte a szívét! így lett végül a nyalka Hülasz gyönyörű kölyökisten, s így lett Héraklész a hajó gúnyolt „szökevénye”, nem harminc-evezőpados Argón, ámde gyalog ment Kolkhiszig és Phásziszhoz, ahol nem kedves a vendég.