Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - Ógörög költők szerelmes versei Csehy Zoltán fordításai
Ógörög költők szerelmes versei 21 Semmi a csók, de a végtelen elfér benne, oly édes! Tépjem szét koszorúm, Amarillisz, ezernyi cafatra? Néked fontam a gyönge borostyánt, illatot ontó zellerrel s feslő rózsával fölcicomáztam. Elvesztem, végem, rá sem hederítesz a dalra! Zajgó vízbe ölöm magamat, bekecsem levetettem, itt, ahol Olpisz a tonhalakat hálóiba csalja. Tán elemészt a halál, és akkor végre örülhetsz! Jósolgattam, hogy kedvelsz-e. A válasz ilyen volt: mákszirmot pukkantottam, hangot nem adott ki, halkan szétfeslett, s rákókadozott a kezemre. Jól mondotta Paraibatisz, egy aggot javasasszony, erdőben füveket gyűjtött s szitajóslata zengett: Menten meghalnék érted, de te észre se vennéd! Néked szántam hó anyakecském: két gödölyét szült, Memnón lánya, a barna Eríthakisz értük eped csak, és ha ilyen ridegen kinzol, hát most az övé lesz.” Jobb szemem épp rándult! Jó jel! Tán láthatom arcát? Zengek még egy dalt neki, itt a fenyőfa tövében, erre talán kitekint, vagy köböl lenne a szíve? „Hippomenész nőül kívánta a szép Atalantát, almákat tartott, míg versengett a futásban. Ránevetett a leány és lángolt menten a szíve! Othüsztől Püloszig hajtotta Melampusz a nyájat, és így nyerte Biász el a kedvest, hála a jósnak, s így szülhette a hitves az elmés Aphesziboiát. Tán nem imádta a tündérszép Küthereia Adoniszt, míg az a hegy hátán őrizte a nyájat, oly izzón, hogy bár rég holt volt, kebelén tartotta a pásztort? Endümiont, aki szunnyad örök szerelemben, irigylem, éppúgy íasziónt is, kedves, mert kijutott neki bőven mindabból, amiről mit sem sejt egy avatatlan! Zúg a fejem. De te érzéketlen vagy. Minek itt dal? Hadd faljon föl a farkas, a zord havasokba kifekszem! Vesztem oly édes öröm lesz néked, mint az akácméz!” Hülasz (Részlet a tizenharmadik idillből) Vízért ballag a szőke Hülasz pompás vacsorához, Héraklésznek hozza s acélizmú Telamónnak,
