Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - Gál Sándor: Megőrzött pillanatok, Lépcsők (lírai jegyzetek)
Megőrzött pillanatok 3 Lépcsők Hétköznapi gondjaim mellett mostanában sok mindenre nem tudok odafigyelni. így az irodalomra se. Holott egy noteszlapot itt rakosgatok már legalább egy éve, a rajta lévő rövid jegyzettel, amelynek semmi köze sincs mai valóságomhoz. Ide másolom mégis, mert valamiért itt a helye. Tehát: „A görög eposz történetét - két vaskos kötet - Komáromban vettem meg valamikor a múlt század ötvenes éveinek a közepén. Évtizedeken keresztül hurcoltam magammal, de csak nemrégiben - talán tavalyelőtt - olvastam el ezt a nagyszerű munkát. A kérdés: A görög eposz történetének megismerése, a m égi mérés valóságán túl mit jelent ma - most - számomra?! Lehetséges, hogy létezik valamiféle önös szomjúság, amelynek csillapítása - magán a megismerésen kívül - semmi gyakorlati haszonnal nem jár? Tudásom van egy csodáról, az emberiség varázslatos-tragikus történelmének ragyogó fragmentumáról, amelyet ma szinte semmire sem tudok használni. Akkor mire kellett? Mire kellett ez a tudás?!” Néha azt hiszem, hogy minden sötétségtől sötétségig ér, s nem világosságtól világosságig. Pedig ennek az utóbbinak kellene hangsúlyosabbá válnia... Nincs erőm a folytatáshoz. Mindent feleslegesnek érzek. Az írást is. Nem tudom meddig élek, s hogy milyen lesz az az időszelet, amely a rák utáni létezést keretezi majd. Egy azonban bizonyos: semmiről se szándékozok lemondani abból, ami korábbi évtizedeimet kitöltötte. Ha sikerül úgy-ahogy visz- szanyerni valamit a műtét előtti kondíciómból, március közepén kimegyek az erdőbe a szalonkák érkezésének az idején. Ha másért nem, hát a hazaérkező madarak estéli koncertjét meghallgatni ismét. A márciusi ünnep fenséges szépségét, a megújulás örök metaforáját - a élet erejét. Ezzel a kísérlettel tartozók magamnak és a lehetséges holnap valójának. Ha lesz — lesz! - holnap, s ha annak lesz megtartó valósága... Kint voltam sétálni a csillagok alatt. Fagy és éles északnyugati szél suhogott a diófák magasán. Régóta nem láttam - mert nehéz borúlátókat éltünk meg - az estéli eget. Most megnyugodva néztem, hogy a Göncöl meg a Nagymedve is a helyén fényeskedik változatlan szépséggel. Ebből az az egyszerű következtetés vonható le, hogy idelent és odafont a mindenség rendje változatlan. Vagyis: bizakodva várhatom a megújuló időt. Az elmúlt évtizedekben legnagyobb bajaimból-gondjaimból mindig a mun-
