Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a XX. században (32) A magyar líra depoetizálása - 70-es és 80-as évek II.
74 Grendel Lajos Tandori-lírában a szövegek nyelvi megelőzöttsége dogmáját hiányolja, s helyét a későmodem és a posztmodem határmezsgyéjén jelöli ki. „Vagyis a nyelv Tandor- inál inkább mint elvi közbeiktatású jelrendszer áll én és szövegbeli megnyilatkozása között: az ént elrejtő jelrendszerek még akkor sem eliminálják a szubjektum képzetét, ha egyébként alkalmatlannak bizonyulnak is az én tételezett identitásának feltárására. Abban tehát, hogy a szubjektum nem feloldódik, hanem csupán meghatározott területekre vonul vissza, az a későmodem értékorientáció mutatkozik meg, amely akkor sem adja föl az én tanúsításának igényét, ha annak mibenléte felől csak értelmezésre szoruló jelzésekkel rendelkezik.”*36' A bírálat a Talált tárgy utáni Tandori-Iírát illeti, a poétikai radikalizmus, a továbblépés elmaradását téve szóvá - még ha kimondatlanul is. Az irodalomkritikusok egy része ez idő tájt, vagyis a kilencvenes évek elején, még nyíltabban fogalmaz, az egész Talált tárgy utáni Tandori-Iírát leminősíti. A kilencvenes években a Tandori-recep- cióban olyan paradoxon áll elő, amelyre Bedecs László egyik tanulmánya hívja föl a figyelmet: „...ha Tandoritól mégis jelentős műveket kell megnevezni, akkor szinte minden értelmező az első két kötet valamelyikiét emeli ki, azt a két kötetet, melyet a korabeli kritikusok sokkal inkább elutasítottak, mintsem hogy egy új líranyelv megjelenéseként értettek volna”.'37' A kérdés, hogy Tandori Dezső lírája átlépte-e a modemizmus-posztmodem korszakküszöbét vagy sem, annak fényében, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek versbeszédére milyen elementáris hatással, akadémikus kérdésnek tűnik, ha ugyan nem akadékoskodásnak. Petri György (1943-2000). Radikalizmusa más indíttatású és karakterű, mint Tandori Dezsőé; sokkal több szállal kötődik a magyar modernista lira, mindenekelőtt (bár épp az ő poétikáját látta fiatal korában folytathatatlannak) József Attila, de részben Szabó Lőrinc költészetéhez, mint a látszat esetleg mutatja. Főként lírájának mélyáramában (A költő Sz. L. kollégájára gondok). Pályája végén Babits Mihály és Kosztolányi Dezső alakját is megidézi (Kis elégia.) Radikalizmus nem a verselési formák, hanem a versnyelvi konvenciók, az irodalminak tekintett) nyelv destruálásában mutatkozik meg leginkább, a versbeszéd profanizálásában, mi több: „eldurvításában”. Versbeszéde így legalább olyan távolra esik a nyugatos-újholdas szépségeszménytől, mint a neoavantgárdoké. Másfelől mégis a 20. századi magyar lírai tradícióhoz köti számos versének közéleti indulata és a jól rejtett, de didak- szistól mentes moralizmusa is. „A költészet rút, mint a valóság. Ez a valóság nem hagyja magát »megénekelni«, benne és róla csak mormogni, félrebeszélni, ugatni és tőle csak hányni lehet” - írja Petri verseiről Danilo Kis.(38) A Petri egész pályáját végigkísérő, csontokig hatoló, engedményeket és ellágyulást nem ismerő kiábrándultságának magyarázatát meglelhetjük már egyik korai s talán legismertebb versének néhány sorából: Amiben hittem, többé nem hiszek.
