Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Szalay Adrianna: A leírás problematikája (Gozsdu Elek és August Strindberg) (tanulmány)
36 Szalay Adrianna magyar közönség lelkesedését, hiszen költészetének szellemétől nagy szakadék választja őket el. Megjegyzi ugyan, hogy a művészet lassan ugyan, de finomul, csakhogy a művészet raffinement-jával nem tart lépést az Ízlésnek, a közönség fogékonyságának finomodása. Hiszen Ibsen drámában minduntalan olyan emberekkel találkozunk, akik a társadalomnak, a szellemi életnek, az egyén magatartásának új rendjét akarják megteremteni. Az egyén jogait, szabadságát hirdeti, s ez a magyar közönség számára kevésbé meghökkentő e környezetben, melyet nem ismer. Ignotus szerint drámáinak hatása részben ennek a sajátos, exotikus tartalomnak, a különös életviszonyok e rajzának tulajdonítható, melyek elütnek a hazaitól. Továbbá kiemeli Ibsen éles megfigyelőképességét, erős jellemzéseit, melyek északi temperamentumának köszönhetően fukar, de a legjellemzőbb, legkifejezőbb szavakból állnak. Néha szakadozottan beszél ugyan, mintegy fél szavakkal, melyet a hallgatóknak kell pótolni úgy, hogy belelátnak gondolkodásmódjába. A magyar szellemi életet merőben más problematika foglalkoztatta, így a szecesszió is teljesen más megközelítésben értelmeződik: a feudális viszonyok ellen támadó polgári forradalmi törekvések művészeti kísérőjeként szerepel9. A kelet-európai irodalmakban a nyugat vagy kelet felől kiinduló közös áramlatokat tehát átszínezte a gazdasági fejlettség foka, a nemzeti történelem hagyománya, a népi karakter. Országaik történelmi helyzete kevésbé tette számukra lehetővé a valóságtól elzárkózó esztétalétet: képviselőik nagyobb mértékben voltak nemzetük társadalmi létének elkötelezve, mint nyugati kortársaik legtöbbje10. A kor lehetőségeihez és a magyar irodalom akkori pozicióihoz képest Gozs- du novellája a hagyományos anekdotikus elbeszéléskeretet szétfeszítő próza egyik kezdeménye, melyben a mélyebb megismerés, a lényeg magasabb egységben való feloldásaként megjelenik az irónia. Ezen formáció A Hét novelláinak szakaszos előfordulásában kimutatható, mely külön dolgozat tárgyát képezi. Richard Rorty az Esetlegesség, irónia és szolidaritás című könyvében a következőket mondja": „Minden embernek van egy olyan szókészlete, amelyet arra használ, hogy cselekedeteit, vélekedéseit és életét igazolja. Ezek azok a szavak, amelyekkel (...) az önmagunkkal kapcsolatos legmélyebb kételyeinket és legnagyobb reményeinket megfogalmazzuk. Ezekkel a szavakkal mondjuk el életünk történetét, néha előre-, máskor pedig visszatekintve. Ezeket a szavakat egy ember 'végső szótárának’ fogom nevezni. »Végső« abban az értelemben, hogy ha kétely merül fel ezen szavak értékével kapcsolatban, használóiknak nincs nem körkörös érvelési lehetőségük. A nyelvvel ezen szavakig tud elmenni; ezeken túl csak a reménytelen passzivitás vagy az erőszakhoz (iróniához?) való folyamodás van. Jogosan tehető fel a kérdés, hogy miért éppen az irónia tünteti el magában a világ megragadhatatlan lényegét. A Hét egyes novellái metaforikus, illetve szimbolikus elemeket felvonultató novellái is képesek erre, mely azonban külön fejezet tárgyát képezi. Az irónia használatának okaként Richard Rortyt idézem ismét, aki szerint'2 az „ironikus” három feltételt teljesit: „(I) Radikálisan és folyamatosan
