Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Végh Péter: Balsors (novella)
Balsors 69 nevezetes gejzír közelébe értünk, Sára a hatalmas vízsugár felé mutatott, s azt mondta: „ Látod? Ott fenn, a tetején, egy Jeher galamb ül. A szárnyait az ég felé emeli. Hát nem csodálatos?” Erre nem tudtam neki mit felelni. Ráhagytam, mert én galambnak még az árnyékát sem láttam. Talán a vízsugár közelében tündöklő napot vélte galambnak. Mikor elhagytuk a hajót, láttam rajta, mennyire szeretné eltitkolni előlem, hogy sírt. Déltájban egy árnyas kertvendéglőben megízleltük a helybeliek által J'ro- mage7-mk mondott párolt, füstölt és penészes sajtkülönlegességeket, majd felkerestük azt a parkot, ahol a Reformátorok kőfala látható. Elmondtam neki, hogy az emlékmű száz méter hosszú, Kálvin és további három társa áll a középpontjában8, szobraik legalább öt méter magasak. A sor végén Cromwell mellett látható Bocskai István szobra. Sára a nagy fejedelem szobra előtt sokáig elidőzött, mivel ősei Erdélyből származnak. Valószínűleg azon csodálkozott, hogy hazánktól ilyen távol szobrot állítottak honfitársunknak. Délután betértünk a Szent Péter-székesegyházba. Sára már kissé fáradt lehetett, mert menten beült az első útba eső padba. Sétára indultam a hatalmas oszlopsorok és faragott padsorok közt. Bent állt a levegő. Mindenütt áporodott, dohos szag érződött. A templom rusztikus, kőszerüen egyszerű, lecsupaszított belvilága előbb lehangolt, majd felderített. Protestáns őseink puritán gondolkodását és erkölcsét tükrözte. Mikor már jó messzire eltávolodtam a bejárattól, visszapillantottam. Sára a magasba törő, csúcsíves boltívek alatt kissé előregömyedve, magába roskadva ült. Úgy tűnt, mintha imádkozna. Ha nem ismerném, azt gondolnám róla, hogy bizonyára nagy a hite, s talán sokat szenvedett; elvesztette szüleit, kedvesét, gyermekeit. De tudom, hogy mindent egybevetve nem így van! Mert a szülei élnek, s én nagyon szeretem. Csupán a szent tér tette, az roskadt rá, az sugallta ezt a hamis látszatot. Persze a szeme világát elvesztette, s örökös sötétségben él. Bizonyára ezen té- peiődött. Tudom, nagyon bántja őt, hogy fogyatékossága révén nem tud teljes életet élni, hogy örökösen másokra van utalva. Sára ebben az óriási méretű és térfogatú katedrálisban olyan parányinak tűnt, mint egy leesett mákszem, de ez a „mákszem" számomra a mindent jelentette. Nagysága felért a világ összes székesegyházának nagyságával, értéke pedig a világ összes kincsével. Tovább indultam. A keskeny, csúcsíves ablakok, kőcsipkés rozetták szines üvegmozaikján át beszüremlő harsány fény nagy fényfoltokat festett a kőpadlóra, padsorokra. Amúgy félhomály volt odabent, de ezek a kedves fényfoltok felüdítették a szemem. Később észrevettem, hogy Sára egy bizonyos tárgyat néz, amely éppen fényárban fürdik. Megnéztem közelről. Igen, ez a kicsiny, karfás szék a szószék hátterében egykor Kálvin széke volt. Szaladtam vissza Sárához, hogy érdekes felfedezésemet elújságoljam neki. Mikor leültem mellé, nagy ámulatomra azt kérdezte tőlem: - András, látod ott azt a széket?
