Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Végh Péter: Balsors (novella)
Balsors 67 Az egyik buszsofőr megjegyezte: „Milyen szomorú a madár sorsa! Senki sincs mellette, aki gyámolítaná. Olyan törékeny a teste, hogy mi, emberek, képtelenek vagyunk rajta segíteni. ” Ez a buszvezető, miután elnyomta a csikkjét, lapátot kerített és eltávolította a madártetemet a buszpályaudvar flaszteréről2. „Már csak öt percünk van indulásig”, mondta anyám. Röviddel később a busz befutott, s én egész úton a madár balsorsán szomorkodtam. Ha nincs az a gondolata, hogy az esti szürkületben kirepül biztonságos fészkéből, még élne.- Látod, András, a madarat a gondolata vitte a pusztulásba. Mint egykor en- gemet az a szándék, hogy a sziklahasadékba bújjak. Egyre változó világunk, életkörülményeink és gondolataink rossz útra vezetnek bennünket, amelyet mi balsorsként értelmezünk. Tavasszal András megkérte a kezemet. Abban az évben töltöttem be a huszadik évemet. A házasságkötést a nyár elején tartottuk a mi kis kálvinista templomunkban, a lakodalmat pedig a hegyi patak zúgója közelében álló vendégfogadóban. Szerény lakodalom volt, csak a legközelebbi hozzátartozóink és barátaink vettek rajta részt. Nagyon boldog voltam. Azt mondtam Andrásnak: - Nem kell nekünk zene, hisz itt van a mi kis zúgónk. így hát egész este, mialatt András a kezemet szorongatta, a vízesés fenséges, zúgó-morajló hangjában gyönyörködhettem. Ez volt életem legszebb napja. A szívem csordultig telt boldogsággal, reménységgel. Rózsaszín, pehelykönnyű selyemruhám a földet súrolta, és mindenki olyan nagyon jó volt hozzám. Ennyi meleg baráti kezet még sohasem érintettem, ennyi forró csókot még sohasem kaptam. Még megszámolni sem tudtam. Volt, aki háromszor is megölelt, megcsókolt. Egy nagy, hosszú asztalnál ült az egész násznép. Én Andrással az asztalfön, mellettünk szüléink, majd a testvéreink, s végül a barátaink. A nagyszüleim ültek tölünk a legtávolabb. Ok már magatehetetlenek a magas kortól, reumától és köszvénytől. Nem tudtak odajönni hozzánk, ezért megkértem Andrást, hogy vezessen eléjük. Őket én csókoltam agyon. Az arcukon meg- éreztem a lecsorgó könnyeket. Közéjük ültem és sokáig szorongattam az örökös robottól kérges, köszvénytől meggémberedett, felpuffadt kezeiket. A nagyanyám hosz- szasan elnézegette a ruhámat, egyre simogatta a menyasszonyi fátylamat. Nem tudott betelni velem. Azt mondta, hogy ilyen menyasszonyt, mint amilyen én vagyok, még nem hordott hátán a föld.- Hát olyan rút vagyok? - kérdeztem, megjátszva a tudatlan bakfist.- Olyan rút? Olyan szemrevaló, te kis butus! - mondta nevetve. 2 A nászéjszakánkon felolvastam neki. Egy régi kínai vers nagyon megríkatta. Sára egy idő óta a sok, szívébe zárt semmiségtől olyan érzelgős lett, hogy majd mindenen sírva fakadt. Mondtam is neki: - Hagyjuk rögtön abba! Elég volt! Inkább szerelmeskedjünk!
