Irodalmi Szemle, 2009

2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Végh Péter: Balsors (novella)

66

Végh Péter

Az úton szanaszét heverő köveket tapogattam, szedegettem.- Milyen hidegek, nyirkosak - mondtam, félig csak magamnak.- Azért, mert a napsugarak sosem érik el ezt a sötét szurdokot.- Ezek a kövek vették el a szemem világát. De rosszak, de gonoszak!- A kövek tudatlanok, semmiről sem tehetnek.- Ezt csak te hiszed - mondtam indulatosan. - A gondolat mindenben ott van: fában, kőben, vízben, tűzben, virágban, madárban. Mesélek neked egy szomorú történetet egy madárról.- Pont itt? Ezen a helyen?... Na jó! Ha te jónak látod, hisz végül is...

A szememben megnagyobbodott a szürke folt, erre megkérdeztem: - Ugye, éppen most ültél le?- Igen — hümmögte András az orra alatt.- A madár egy ecetfán lakott a buszpályaudvar közelében. Örökös zajban, porban és füstben élt, de a fa dús lombja megvédte. Ha kirepült a fészkéből, nagy Ívben felfelé kellett kanyarodnia, hogy neki ne ütközzön a pályaudvar hátsó, üvegezett épülettömbjének, amelyről széles kőlépcsők vezettek a számozott peronokra.

Nyárközép volt, fülledt meleg, esteledett. Anyámmal a hármas vagy a négyes peron közepén álltunk. A napokban meghalt anyám egyik nénje az egyik mátyusfoldi kisközségben, éppen az ő temetéséről tértünk haza. Fáradtak voltunk és levertek. Anyám azt mondta: „Még van egy óránk. Gyere, édes lányom, leülünk erre a padra. ” Ültünk a pádon. Hallottam, hogy egymás után három autóbusz is befut, majd kettő újra indul. „Mégfél óra van indulásig”, mondta anyám. Megkérdeztem tőle, mennyi az idő. Azt mondta, nyolc felé járhat. Sonkás-sajtos szendvicsemet majszolgattam, amelyet anyám vett nekem az állomás büféjében, s akkor, hirtelen egy nagy, tompa puffanást hallottam a közelből. „Mi volt ez?”, kérdeztem felriadva. Anyám közben kissé elbóbiskolt, meg kellett ráznom a karját. Kisvártatva azt mondta: „Egy fehér galamb. A kettes peron egyik oszlopa előtt vergődik a földön. Talán lelőtte valaki, „ Szegény kicsi galamb. Segíteni kéne rajta!”, mondtam őszinte együttérzéssel.

Férfihangokra lettünk figyelmesek. Az egyes peronon két buszsofőr beszélgetett. Éppen cigarettáztak.

„ Látod ott, azt a vergődő galambot? ”

,, Igen. Többször is láttam már. Ezen az ecetfán lakott. Az előbb valami megzavarhatta, mert fészkéből kiröppenve egyenesen annak a nagy ablaktáblának repült neki, majd lezuhant. Eltörött a szárnya. ”

,, Talán az ég tükröződött benne, az téveszthette meg. ”

„ Valószínűleg. Látod, ha a fészkében marad, nem esik semmi baja. ”

Anya azt mondta, hogy a sebzett madár még mindig vergődik. Később azt mondta, már nem.

A madár nem mozdult többé.

„Szegény, kicsi madár! Úgy látszik, elment. O is elment, mint a mi szegény nagynénénk... ”