Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Végh Péter: Balsors (novella)
64 Végh Péter Balsors i Hét-nyolc éves lehettem. A falunk melletti sziklavölgyben bújócskáztunk. Bandi a barlang bejáratában állt, a sziklafalnak fordulva, és tízig számolt. Az üreg sötét torka felerősítette a hangját. Olyan volt, mintha a föld mélyéből jönne. Fejvesztve szaladtunk, ki erre, ki arra. Bandi testvérei egy vádi1 mentén, a rekettyés felé, én egy keskeny sziklahasadék irányába. A hasadékba érve furcsa zajokra lettem figyelmes, mint amikor leomlik egy nagy kőfal... Egy tüskés-fogas levelű magyalcserje tövében feküdtem. A leomló törmelék maga alá temetett. Olyan benyomást kelthettem, mint akit éppen megköveztek. Apámtól később megtudtam, hogy a napok óta tartó heves, viharos nyugati szél meglazította a sziklatetőt, s az leomlott. Balsorsomra épp akkor, amikor a sziklahasadékba értem. A sebeim idővel behegedtek, de a látásom egyre gyengült. Mintha állandóan felhők úsztak volna előttem. Ez nagyon aggasztott. El sem tudom mondani, hogy mi mindenen estem át. Azelőtt minden iránt érdeklődtem, mindent megcsodáltam, a világ elkápráztatott,... - s egy napon mindez semmivé vált. Feneketlen éjszakába zuhantam. Sokáig reménykedtem, hogy ez az éjszaka egyszer véget ér, s újra minden olyan lesz, mint régen, de a körzeti doktorunk kijózanított. Azt mondta, hogy a szemem ép ugyan, de a látóidegrostjaim megsérültek, sorvadásnak indultak s nincs sok remény a gyógyulásra. Gyerekfejjel nehéz volt mindezt megértenem. Csak azt tudtam, hogy a fejemre zúduló kövek nagy bajt okoztak valahol bent a fejemben. Bele kellett törődnöm keserű sorsomba. Egyre romlott az iskolai átlagom, mivel nem láttam jól a táblára írtakat. Aztán egy napon szüleim kivettek az iskolából, mert látták, hogy nem tudok lépést tartani társaimmal. Akkoriban már csak szürke foltokat láttam, egyre sötétedő foltokat. A világ apránként eltűnt a szemem elől. Ezzel egyidejűleg a hallásom nagyon kifinomult. Érzékenyen reagáltam minden zörejre, zajra. Bizonyos zajoktól nagyon féltem. A fényérzékenységem szerencsére részben megmaradt, de gyakorlatilag már évek óta vak vagyok. Ezt soha senki sem éreztette velem. Mindenki annyira tapintatos volt, főleg András, aki naphosszat a kezemet fogta. Felelősnek érezte magát balsorsom miatt. Ezt már többször is az értésemre adta. Sötétségben élek. Hogy mióta? Sajnos nincs fogalmam sem a múló időről, sem a kinézetemről. Egy napon András azt mondta:
