Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Duba Gyula: Esik a hó (novella)
62 Duba Gyula elképzelt helyzet, ül a képernyő előtt és elégedetten figyeli Rex és Moser felügyelők immár sokadik győzelmét, az idill romokban hever! S mintha helyette, valahol mélyen, a tudatalattija bugyrában felvillanna egy pillanatnyi emlék, a cipőzsinórját köti a Kő téren s a bal kezén valamiféle apró mozgást, finom súrlódást érez, mintha csúszna valami, de ő a zsinórral bajlódik, a kettős „csattal” bíbelődik, nem figyel oda... igen, a táskát ott és akkor ejtette el... fél órával ezelőtt történhetett... Azóta megtalálta egy járókelő, hazavitte, talán éppen próbálja Wrangel nadrágját meg a Nautica inget, éppen jók, mondja magának elégedetten. Morváit rettenetes tehetetlenség érzése fogja el. Látni véli, ahogy egy fiatalember felemeli a táskát, belenéz és meggyorsítja lépteit... A tehetetlenség egyben bénultság is, ilyen a megsemmisülés előtti pillanat, a mindennapi elmúlás helyzete, számos hasonló pillanat ilyen életünkben, túléljük őket, mégis majdnem elpusztítanak. Aztán a jótékony életösztön elfeledteti velünk, több is veszett Mohácsnál! De a tüskéje bennünk marad, mi okozzuk, nem más szúrja belénk, a magunk tüskéje, bévülről szúr, olyan tőlük a bensőnk, mint egy furcsa sün, tüskéi befelé nőnek, idők során eltokosodnak, már nem is sajognak, apró forradások, gyógyult sebhelyek maradnak, a lemondás hegei...! Nem tarthat sokáig ilyen üresség, mert elnyelné Morváit. Mintha rejtélyes energiák szelleme kurjantana, ismét az életerő!, akárha a régi énje szólna határozottan, ellentmondást nem türően, bár némileg kétkedőn: nem is biztos, hogy megtalálták, talán még mindig ott hever! Kallódó tárgy, belepte a hó... vissza kell menni és megnézni.. . megbizonyosodni... a kétely önpusztító, a bizonytalanság öl... a csalódás is jobb, mert lezárja az ügyet...! Közben órányi idő telik el, védekezik lemondóan, valaki elvitte rég...! Gyáva vagy, ne légy kényelmes... mondja a belső hang, ne legyél önként vesztes, ne add meg magad...! Eldobott táska a hóban, kit érdekel...?! Amikor hajléktalan vagy részeg hever az utcán, az sem állít meg senkit... Megalkuvó lettél, lemondani egyszerű, szállj szembe a véletlennel...! Húsz perc, míg visszaérnék, sóhajt lemondóan, nagyon fáradt vagyok, nincs értelme... semminek...! S a hang csú- fondáros: egykor nem lett volna gond! De hát... jobb heverni a képernyő előtt. Öregszel, Morvái... már csak vesztes lehetsz...! Az öntudatlanság másik pillanata, szinte robbanásszerű, kapkodva ajtót nyit, rohan a lépcsőkön, már villamoson ül, heves szél kavarja a porhavat. „Porka havak esedeznek, dehó reme róna...” dúdolja magában, lemondó, de elégedett, nem adta meg magát, oktalanul is megteszi... reménytelenül és hiábavalóan is megteszi, amit lehet...! Biztos kudarc, érzi aztán, bánt majd, hogy visszamentem... némileg bízott, de nem hitt már... valami játszott vele, nem tudjuk, mi az, az emberben rejtezik... a kudarc és közöny egyvelege, a belenyugvás kényelmesebb, de megaláz, passzívan is lehet élni, de minek...?! Érzései és gondolatai viaskodnak, megragadják és leterítik egymást, de megnyugszik közben, ez már az egyensúly állapota, a kialakuló belső béke pillanata, minden a véletlenen múlik, kettőn áll a vásár...! A véletlentől függ, rejtélyes hata
