Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Zirig Árpád: Csóti (novella)
48 Zirig Árpád — Igaz, teljesen igaz, sőt nagyon érdekes is, mondta visszaérkezéskor. Én ezen a színes üvegen körösztül is megnéztem. így még szép is volt, mintha csak egy kis koszorút rejtett volna oda. - Gödé, jöhetsz! - hallatszott a kiáltozás a bokrok mögül. A szólított tétova léptekkel megindult, majd két-három lépést visszahőkölt és a színes üveget kérte, talán csak azért, hogy egy kis időt nyerjen, mert nagyon furcsa érzései támadtak. A kíváncsiság és a szemérmesség csatázott benne, de azért be- somfordált a bokrok mögé. Lapaj már éppen méltatlankodni kezdett. Sérelmezte, hogy ő mehet utolsónak a várva várt látnivaló megtekintésére, mikor neki van a legnagyobb érdeme abban, hogy Panni mindegyiküknek megmutatja a mutatni valóját. Gödé kipirult arccal lépett elő, de alig tett meg négy-öt lépést, mikor a hatalmas robbanás megtörtént. Később se tudták megmondani, hogy félelmükbe vetették-e magukat a földre, vagy a számukra eddig ismeretlen erő csapta-e földhöz őket. Letört ágak, fahéjdarabok röpködtek, a roncs fölröpült az árokból és az útra zuhant. A levegőből levélzuhatag és véreső hullott. A csonkolt fűzfa félbetört koronájáról, közvetlen a lányok feje fölött Panni kecskéjének a feje lógott, vérrel áztatva el a két kislányt. A gyerekek visítoztak, remegtek a félelmük leírhatatlan volt. Gödé be is csur- rantott a gatyájába. Csóti eszmélt elsőnek. — Nincs semmi bajotok, járta körbe a társait, akik a permetszerűen rájuk hullott kecskevértől teljesen eltorzultak. Lassan tértek magukhoz, összebújva bátorították egymást. Piszok nagy szerencsénk volt, hogy a domb másik felén történt a robbanás, így az elámyékolt és megvédett minket. Panni megvigasztalhatatlan volt. A levetett tomanadrágjával törölgette a vért és a könnyeit az arcáról, hajából kecske- bőrcafatkákat csipedett ki. Teljes túlvilági hangon jajveszékelt. — Jaj istenem, a kecskénk... a legjobbik kecskénk... jaj istenem, jaj istenem. A faluból felnőttek rohantak ki a legelőre. A kecskevértől elcsúfított gyerekek látványa hatalmas pánikot keltett. Mindenki jajvaszékelt, kiabált, sikoltozott. Panni az édesanyja ölébe bújt, sírt és remegett. — Ne sírj, kicsim, ne sírj, hisz nincs semmi baj. — De a kecskénk, a legjobb kecskénk! — Ne törődj most a kecskékkel, hisz nagy öröm ért minket. — Anya, de anya, az, hogy fölrobbant a kecskénk, az nem öröm. — Ki beszél most a kecskékről. Megjött az apád, az édesapád a fogságból. - Két tenyerébe fogta a lánya könnytől és vértől mocskos arcát és összevissza csókolta. - Megjött, érted, hazajött?! — Most hol van? — Otthon van, lefeküdt, mert még gyönge, és nagyon fáradt. Nem imádkoztunk érte hiába... Panni egy pillanatra kiszabadította a fejét az édesanyja öleléséből, és az egész arcát újra elöntötte a könny. Rázkódott, zokogott, de ez a sírás már egészen más volt. Ezt már a boldogság szülte, és ezek a könnyek már az öröm könnyei voltak.
