Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Zirig Árpád: Csóti (novella)
Csóti 45 Nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Villámok cikáztak, az ég gyomra korgott, morgolódott, majd hirtelen szinte esti sötétség zuhant a vidékre. Olyanná vált minden, mintha átfestették volna a tájat. Mindig így érkeztek mifelénk a nagy nyári záporok, emlékezett vissza az öreg ember. Most a régi időkre is feltétlen bizonyossággal emlékezett. A múlt darabkái fényes csillagként bukkantak föl a feledés homályából. A feje fölött összefonódó akácfák lombos ágai szinte keretbe foglalták a fölismerését, hogy benne két idő létezik, és ez most már az ő számára teljesen bizonyos. Az egyik a belseje legmélyén szunnyad, és néha a legkevésbé várt pillanatban tör a felszínre, a másik idő pedig arra törekszik, hogy az egész lényét bekebelezze. Loboncos ősz hajáról nagy tenyerével lehárította a vizet, kabátját levetette, a feje fölé kifeszítve mint egy esernyőt, elindult a temető felé. Amikor a halottasház védett teraszára ért, egy hatalmas villám csapott bele a faluvégi nagy nyárfába, és abban a pillanatban fölsüketítő mennydörgés rázta meg a levegőeget. Megnyíltak az ég csatornái. Az ereszről hatalmas vízesés zuhogott alá. Behúzódott egészen a fal tövéhez, de a nadrágja térdig így is tejesen elázott a becsapódó esőtől. Nem csak a cipői, az árkok is megteltek vízzel. Az agyában rejtőző képek kóvályogtak körülötte. Kis patakok vizét duzzasztotta föl, mezítláb pancsolt, rohan- gászott és együtt fördött a libákkal. A halottasház belsejéből hangokat vélt hallani, mintha a siratóasszonyok óbégatása nevetésbe lendült volna át. Bent az épületben minden vízben úszott, és a hullámokon ringó koporsóban az aszott arcú halottban Pannit vélte volna fölfedezni, a szentképről lerepülő angyalkák selymes szárnyukkal legyezgették volna az arcát. Az eső alábbhagyott. Megpróbálta kinyitni a halottasház ajtaját, de az zárva volt. Belesett az ablakon. Bent nagy volt az üresség, csak a szentmihálylova árválkodott fekete magányában a terem közepén. Megdörzsölte a szemét. Honnan a nyavalyás fenéből törnek rá ezek a röpködő képek, ezek a sejtelmes hangok? Végiggondolta az egész életét, és rájött, hogy nem csak a jelen, a múlt is tele van mérgezett történésekkel. Csóti szép nagy tüzet rakott. A mogyoróbokorról három, ujjnyi vastag ágat vágott és a végüket kihegyezte. A lefosztott kukoricacsöveket föltüzte a botokra és az izzó parázsba helyezte. A sülő kukorica sistergett, pattogott, finom illattal árasztotta el a levegőt. A megsülteket betakarta a lefosztott levelekkel, és amikor mindet megsütötte, szétosztotta az éhes, szinte a nyálukat csorgató társai közt. Hármat kaptak a fiúk, kettőt a lányok. A tüzet félkörben ülték körül és szótlanul lakmároztak. Rötyi a második kukoricából az utolsó harapásokat alig tudta magába gyömöszölni.- Ugye megmondtam, hogy elég a kettő - erősítette meg az igazát Csóti, de ez a kis csiripiszli mindig elégedetlenkedik, mutatott a lányra. Mivel mindegyikük egyetértett e megállapítással, a dorgálásra nem jött válasz. De jött Szőke, a Csóti másik tehene, mert megérezte a sült kukorica illatát, már tapasztalatból tudta, hogy a lefosztott levelek őt illetik. A nap már közelitett a nyugati látóhatár utolsó fertályához, a gyerekek még mindig félkörben a tűz köröl ültek. A jószággal szinte sem
