Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Monoszlóy Dezső: Jolánka, Rettegett Vilma, Tudathasadás (novellák)

Köszöntjük a 85 éves Monoszlóy Dezsőt

39

túlčlhctetlennek minősítettük számos ismerősünket. Elsősorban természetesen anyánkat, talán azért is, mert oly ritkán, csak ünnepnapokon vagy intézeti szünetkor láttuk. Zelenkánéval és Maca nénivel már nem tettünk ilyen kivételt, de például Tusikával igen. A pezsgőgyár kifütólánya volt, és ormótlan alakjával inkább Tuskó- nak kellett volna becézni. Családi színielőadásaink egyik főszereplőjeként ő játszotta a szamarat. Húsos ajka fölé bajuszt ragasztottunk, szájába cseréppipát dugtunk. Öcsém, aki a juhászt alakította, bajusztalanul és pipátlanul rajta lovagolt. Zelenkáné előadásainkban nem szerepelt. Senki nem mert volna a hátára kapaszkodni.

Mihály jobb lábszára kellemetlenül megrándult. Tétován elindult. Egy ház előtt, amely a volt lakására emlékeztette, megállt. A lompos fekete kutyák most is ott várakoztak, de nem ugattak. Valamit sugdostak egymásnak. A szájmozgásukból megfejthető volt a mondanivalójuk. Az egyik azt súgta, skizofrénia. A másik, tudathasadás. Figyelmeztetőn, titkolózásra intőn pofájuk elé emelték mancsukat. Martin du Garde negyvenévesen kijelentette, nincs Isten, és mindenkit arra intett, ha netán ezt később visszavonja, ne a szenilis vénembernek higgyenek, hanem annak, amit most mondott. Einstein és Newton viszont nem a zsenialitásuk építette kötélhágcsóba kapaszkodtak, hanem ószövetségi istenek szakállába. Ez elgondolkoztató. Kóbor apácák beszéde, legyintett Mihály. A közeledő csend felé fordult, amely egynegyedes szünetjelekkel halkult el. Falsnak és sejtelmesnek tűnt egyszerre. Aztán elsötétült. Minden a gyász színébe olvadt, házak, állatok, gondolatok. Az ég megdördült. Te rohadt picsa! Ordították a tevék a beláthatatlan messzeségből. Mihály szíve összeszorult. De hiszen én férfi vagyok! Na és? - röhögtek a tevék. Lassan mégis megvirradt. A hajnalt szelíd női hang köszöntötte: „Valamikor nagyon szerettelek.” Élet Mihály elmosolyodott.

Sokáig töprengtem a koszorúdra írandó szövegen. Jókedvemben már asszonykorában is vidám nevekkel ajándékoztam meg a lányt. Az „Isten veled, Kökörcsin”-t választottam. Most már csak ezt ismételgetem.