Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Széthulló idő és felbomló én (Farkas Péter Nyolc perc című kötetéről)
92 Széthulló idő és felbomló én (Farkas Péter Nyolc perc című kötetéről) KÖNYVRŐL KÖNYVRE Farkas Péter Nyolc perc című regényének váza meglehetősen megtévesztő: mintha az öregségről szóló szimpla történet lenne, egy öreg házaspár testi és lelki hanyatlásának krónikája. A szövegnek valóban két valódi szereplője van mindössze, egy öregasszony és egy öregember, s valóban nyomon követhetjük leépülésük stációit, a szöveg azonban mégsem kizárólag az öregség feltárása, hanem sokkal több annál. Amellett, hogy a pusztulás atmoszférája minden egyes sorában érezhető, a hajlott korú házaspár világán keresztül elsősorban egy különleges nyelvtan struktúrájába nyerhetünk betekintést, egy tökéletesre csiszolt, a lehető legérzékenyebb regényszöveg által. Elsőként talán Mészöly Miklós Film című regénye ugorhat be az alapszituációról: ott is egy öreg pár útjait követhetjük nyomon, egy hasonlóan szenvtelen és kíméletlenül pontos szöveg által. Annak a szövegnek azonban merőben más célja volt, mint Farkas Péter regényének. A Nyolc perc narrátora nem operatőrként figyeli szereplőinek ténykedését, ahogy Mészöly (s a francia Robbe-Grillet azokban a szövegeiben, melyek feltehetően a Filmet is ihlették), ő a szereplők szemével méri fel sajátságos világukat. így sem juthatunk azonban túl közel ehhez a világhoz, épp csak egy-egy röpke pillanatra érthetjük meg egy-egy szilánkját: egyrészt, mert a szerző mértékletesen adagol, másrészt pedig, mert az öreg házaspár egy alig meg- közelíthetően egzotikus másvilágban éli mindennapjait. Nem sokat tudhatunk meg a két öregről, valamicskét talán az öregemberről, aki még testileg és szellemileg is frissebb párjánál, valaha elismert biológus volt, s még vénségére is be-bevillan elsötétülő tudatába egy-egy latin név. Az öregasszony már gondozásra szorul, az öregember mosdatja, ápolja, s egyedül ő érti a megnyilvánulásait. Olykor megjelenik két „ismeretlen nő” a lakásukban, akikről többet a szöveg nem árul el, mi azonban sejthetjük, hogy valószínűleg a házaspár gyerekei; ők elviselik a jelenlétüket, de általában hidegen hagyják őket. Az „ismeretlen látogatók” és az öreg házaspár két külön dimenzióban élnek, amelyek között nincs vagy alig van átjárás: ezt vélhetően csak az öregember érti, ám nincs szándékában beavatni az „igazságba” a látogatókat. Az öregember tudja csak, hogy az öregasszony tud még kommunikálni, de nem az „ó grammatikájuk szerint” (21.). Az öregeknek sajátos nyelvi szabályaik vannak, nyelvük általában nem áll többől primitív jeleknél, egyszavas mondatoknál vagy gyermeki gügyögésnél, közlendőjük azonban egymás között teljesen érthető és világos. Az öreg házaspár lépésről lépésre halad egy új, ismeretlen, ám számukra egyáltalán nem barátságtalan lét felé, egy kétszemélyes világ felé, amelybe rajtuk kivül más nem férhet be. A regény szerkezete tulajdonképpen követi az öreg házaspár tudatának, s elsősorban időérzékelésének változásait. Az idő elvesztése, és ebből kifolyólag a
