Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Széthulló idő és felbomló én (Farkas Péter Nyolc perc című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 93 személyiség elvesztése ennek a változásnak a két fókuszpontja. „És ahogy az idő elvesztette folytonosságát, és csak hermetikusan zárt pillanatok sorozatából állt, ugyanígy valószínűtlen sokaságban felaprózódott az a személy is, akit az öregasszony egyes szám első személlyel jelölt" (57.). Az öregasszony tudatából ennek megfelelően eltűnt a lineáris időszerkezet, a „nagy elbeszélés” epikussága, s csak a töredezett pillanatokból álló időszilánkok halmaza maradt. Ezt a töredezettséget követi a regény szerkezete is, amin szintén hiába kérnénk számon az epikus jelleget: a rövid jelenetek, általában banális hétköznapi epizódok az öregek életéből, a lineáris követhetőség igénye nélkül sorakoznak egymás után. Hogy a végére mégis kirajzolódik valamiféle egységes kép, „történet”, az nyilván az olvasó „hibája”. Az egyes szakaszok nem követnek ugyanis semmiféle ívet, nem jutunk el valahonnan valahová, a hanyatlás a szöveg legelején nem jelentősebb, mint az utolsó szakaszban. A szerző elképesztő alapossággal építi fel az öreg házaspár alternativ világát. Már a regény legelső mondata megkapó képet fest erről a bizonyos világról: ,Jz öregasszony hüvelyk- és mutatóujja közé csíptetett egy darabka vajat, szeme elé emelte, és csodálkozva bámulta." Ahogy az öregasszony rácsodálkozik a vajdarabkára, abban már annak a „gyermeki” őszinteségnek a megnyilvánulását láthatjuk, amit talán úgy jellemezhetünk, hogy az értelem visszavonuló diktatúrája helyét az újrafelfedezett szív könnyed szabadsága foglalja el. Ezt jelzi az is például, hogy az öregember elvesztette már ugyan érdeklődését a könyvek iránt, ha azonban mégis képes odafigyelni az olvasott szövegre, nem annyira az agyában, gokkal inkább a szívében" bomlik ki egy-egy mondat értelme. Kétféle „arca” van ennek a folyamatnak, az idő és a személyiség felapró- zódásának. Az egyik különlegesen érzékennyé teszi az öregeket, mindenre rácso- dálkozóvá, mindennek örvendezővé (lásd pl. az öregember befosását leíró jelenetet), a másik oldala a dolognak valamiféle elállatiasodás, amire a szerző több helyen is konkrétan rámutat. A legnyíltabban abban a jelenetben, ahol az öregember álmát vizsgálja: kutyaként viselkedik álmában, s végül „a saját vonítására ébredt" (27.); illetve az öregasszony tévénézési szokásait taglalva: csak az állatokat bemutató filmeket hajlandó nézni, s közben önkéntelenül utánozza a képernyőn látott állatok mozgását: „A hajlékonyságot, a mozgás összeszedettségét, az egyensúlyérzéket mintha egy másikjóval fiatalabb és eltérő felépítésű testtől kölcsönözte volna" (94.). Ez az elállatiasodás nyilván a tudat leépülésének és a test feletti uralom elvesztésének végső stádiuma; nem jelent azonban borzalmas véget: az öregember azon morfondírozik, mit válaszolna az öregasszony, ha megkérdeznék, milyen állatként születne a legszívesebben újjá. „Mert abban bizonyos, hogy ember már nem akar lenni” (94.). A halál, a halálra való készülődés érezhető az alvás motívumának minduntalan felbukkanásában: szinte nincs olyan szövegszakasz, ahol valamelyik szereplő vagy akár mindketten, ne merülnének álomba. Az ébrenlét inkább már csak afféle
