Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Monoszlóy Dezső: Jolánka, Rettegett Vilma, Tudathasadás (novellák)

Köszöntjük a 85 éves Monoszlóy Dezsőt

35

látványból. A legkülönösebb az volt, hogy az ide-oda cikázó változásban az idő mozdulatlan maradt. Velem együtt zárták koporsóba. így ni, vezényelt a toportyánféreg. A fedél rám csapódó zajától riadtam fel. Erről eszembe jutottak a kulcsok. Magasságos ég, Vilmánál vannak! A lakás- és a kapukulcs is. Ezt sürgősen tisztázni kell. Vilma! Hol tartja a kulcsokat? A nadrágzsebemben. Ha kimegyek a házból, a bárszekrényre helyezem. Ez lehetetlen. Helyesebben, ha bemegyek a lakásba. Most hol van? Ott ni, a bárszekrényen. Nincs ott. De én oda tettem. Nincs ott. Ott kell lennie.

Ismét az az ütemező ritmus hangzott fel: Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró. Nem akart vége szakadni. A régmúlt is besompolygott az otthonomba. Nagybátyám ósdi rádiót barkácsol, ez még nem lámpás készülék, pár ügyes mozdulattal összeszerelhető. Most erre sincs idő. Izmos férfiak nyomulnak a műhelynek kinevezett konyhába. Gyere, Anti, a bolondos kocsmáros megint kiakadt. Fojtogatja a feleségét meg a tengeren túlról Miss Universumként hazaérkezett gyönyörűséges lányát!

Közbe kell lépnünk. Ehhez nekem semmi közöm, támad rám felháborodottan Vilma. Nem ismerem a nagybátyját. Hát ez igaz. Akkor döbbenek rá, hogy jó ideje fennhangon beszélek. A szétfolyt jelenben mit keres a régen kifakult múlt históriája? Fontosabb dolgok is akadnak ennél, pattog Vilma. Például, amit nagyon megfontoltan sikerült elintéznem. Mit? Azt nem kötöm az orrára. Nem firtatom, érzem, ezt a titkot nem megőrzésre szánta. Lihegő elégedettséggel pukkan ki belőle: A kapucsengőn leragasztottam a névjegyét. így ezentúl senki se tudja, hol lakik. Hiába keresnék, lassanként a legjobb barátai is leszoknak magáról. Nem pompás? Semmi fölösleges zavargás. És ha telefonon hívnak? Nem veszi fel a kagylót. Maga utálja a telefoncsengést, ezt már kitapasztaltam. A ház ugyan továbbra is megfigyelés alatt marad, de előbb-utóbb elmúlik ez is. Ki figyeli a házat? A férjem meg a gyerekeim. Akik a maga beszámolója szerint több száz kilométerre laknak? Ki tudja, minden lehetséges. Vilma arcán széttárul a boldog vigyorgás. Csak nem kell számolni a napokat, meddig tartanak. Mi meddig tart? Hát az, hogy vagyunk. Vilma, maga megbolondult. Talán maga. Nézze meg, hogy reszket a keze. A meg- bolondulás első ismérve. Sajátos diagnózis, szúrnám közbe. Az én kezem cseppet sem reszket. Vizsgálja meg, nyugodtan megvizsgálhatja. Reszket, nem reszket? Na, ugye? Szép álmokat. Álmodjon pufók angyalokkal. Vajon ki mondhatta? Vilmához nem illik. Az ő szótárából hiányoznak a jókívánságok. Készüljön fel valami baljós eseményre. Ilyeneket szokott a fülembe súgni.

Sokáig nem tudtam elaludni. Azon tűnődtem, színesek-e az álmok vagy feketék, s hogy mikor ragadnak magukhoz. A pontos időre sohasem jöttem rá. Összetörődötten ébredtem fel. A férjre és a gyerekekre eszméltem, akik ismeretlen messzeségből figyelnek. Meg akarnak ölni? Miért? Hiszen ez teljes képtelenség, kergettem el a gondolatot. Vilma azonban állandóan a közelemben serénykedett. Kávét kér vagy paradicsomlevet? Másokra ne számítson. A címe ismeretlen, remélem, el