Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (31) A magyar líra depoetizálása - 70-es, 80-as évek I.
44 Grendel Lajos ban, mint hogy ez a tendencia, ez az új költészeti stratégia egy időben erősödik meg az egész magyar, határokkal akkoriban szigorúbban elválasztott nyelvterületen. (Az Egyszemű éjszaka debütáló szlovákiai magyar költőit élénkebben érdekelte a sym- posionisták költészete, mint a véleményük szerint túlságosan hagyománytisztelő budapestieké.) A meglehetősen sovány hazai avantgardista tradició ápolása mellett az új avantgardisták a nemzetközi avantgárd ötvenes-hatvanas évekbeli kurrens irányzataihoz kötődtek, valamint (az utódállamokban) a délszláv, a cseh, a lengyel irodalom formabontó irányzataihoz. 1976-ban írta Domokos Mátyás nagy feltűnést keltő esszéjét az akkor kortárs magyar líra állapotáról (Nagyhatalmi helyzet vagy versírógép?), melyben az 1975- ben megjelent verseskötetek alapján éles bírálatban részesíti a magyar lirában eluralkodó középszerűséget. Diagnózisa meglehetősen lehangoló. Talán ma is érdemes hosszabban idézni az esszé egyik fontos passzusát, mert nem minden tanulság nélkül való ma sem. „A Made in Hungary versírógép billentyűsora egy évszázad magyar és világirodalmi verslehetőségeit fogja át, amelyen a témát (például évszakok: 1975-ben az ősz és a tél az uralkodó; IBUSZ- és magánutazások: költőink turisztikai akciórádiusza Tokiótól a Kanári-szigetekig, Montrealtól Brisbane-ig, a Hagia Sophia mecsettől a Pare de la Ciutadellá-ig szerencsésen meghosszabbodott; a kulturális örökséghez tartozó személyiségek emlékére emelt közszobrok talapzatán ágálva tetemre hívni a kincstári közönyt - inkább verssel, mint képnézéssel, tárlatlátogatással hódolni tehát, mondjuk, Kondor Béla zsenijének; általános elkötelezettség és comme il faut borúlátás a végső kérdéseket illetően, a társadalmi és magánközérzet ellentmondást nem tűrő diagnosztizálása, történelmi emlékek és nosztalgiák megszólaltatása, amelyeket nem terhel a történelem ismerete stb.) úgy lehet kiválasztani, hogy a szókészlet és a stílus ügyes megválasztásával a gép keverni tudja a múlt századi, a századvégi, a két háború közti és az up to date ultramodem(nek vélt) hatás- elemeket.”(3) Az iparszerüen űzött versgyártás, persze, nem új keletű jelenség a magyar irodalomban, elég legyen csak emlékeztetnünk arra, hány 19. századi költőnk neve ment mára feledésbe. És nem csak dilettánsoké. Domokos Mátyás sem csupán a dilettánsokat ostorozza, hanem a tisztes, de mégis hamar avuló termékeket gyártó középszert. Kétségtelen, hogy a hatvanas évek nagy teljesítményeit követően, a hetvenes évek a magyar lírában az apály időszaka; úgy tűnik, az akkori élő klasszikusok, talán az egyetlen Kálnoky László kivételével, túljutottak pályájuk zenitjén, utánpótlás pedig alig mutatkozik. És, tegyük hozzá, a szakma sem kapkodja el az olyan új törekvések és versbeszédek méltatását, amilyenekkel a következő évtizedek meghatározó jelentőségű költőinek első köteteiben találkozhat. Pedig az oly elkerülhetetlen lírai paradigmaváltás folyamata már a hatvanas években elkezdődött - távol az irodalmi centrumoktól, az ún. irodalmi élet perifériáján, a szélesebb nyilvánosságtól hatalmi szóval elszigetelve vagy (Budapesttől szintén elszigetelve) Párizsban, Újvidéken, az ún. határon túli irodalmakban, az avant-
