Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (31) A magyar líra depoetizálása - 70-es, 80-as évek I.
Magyar lira és epika a 20. században (31) 45 gárd újrafelfedezésének jegyében. Ezek a nyilvánosság perifériájára szorított lírikusok már a hatvanas és a hetvenes években észrevették azt, amit Kulcsár Szabó Ernő később ekképp fogalmazott meg: „A költői nyelv egész huszadik századi fejlődésében ott van a nyelvi normák áthágásának tendenciája.”'41 Számukra „nemcsak a nyilvánvalóan rendeltetettségre, küldetésre berendezkedett lírai szerepek bizonyultak átvehetetlennek, hanem a klasszikus modernség esztétista szerepvilága is.”(5) Ezeknek a lírikusoknak a hatalmi tiltás vagy alig-türés mellett sokáig az irodalmi establishmentnek azzal a vádjával is szembe kellett nézniük, hogy amit tesznek, az a hagyományok tagadása, valamiféle nemzetidegenség, kozmopolitizmus stb. (Az ilyen irányú támadásoknak is van hagyománya irodalmunkban, emlékezzünk csak Reviczky, Ady, Kassák fogadtatására.) De hát mit értsünk ezen az agyonmisztifikált hagyományon? Rossz esetben utánzást, epigonizmust, akadémizmust. A hagyománynak lehetséges azonban egy, megengedem, paradox meghatározása is: „A hagyomány folytatásának módja az elárulás, a másképpen-értés.”(6) S annak irodalomtörténeti jelentőségét sem szabad elhallgatni, hogy a magyar irodalom története során először fordul elő - az újító-kezdeményező szerep nem a központé (Budapesté vagy Magyarországé), hanem a perifériáké. Az ún. határon túli magyar irodalmak a hatvanas és a hetvenes években szabadulnak meg a Budapestről rájuk aggatott szerepsztereotípiák és ideológiai elvárások nyűgeitől. Summázva az eddig elmondottakat: „A 60-as évek neoavantgárdja a mü autonómiáját, a felület érzéki kidolgozottságát, a kép, az írás és a hang együttműködését, a mű konkrét, önmagára utaló teljességét állította esztétikájának középpontjába.”'71 Az új magyar líra arculatának megformálásában azonban fontos szerep jutott annak a nem kis számú poétának is, akik nem szakítottak gyökeresen a magyar modernizmus hagyományaival, hanem inkább csak annak újraszituálására törekedtek. Amit elvetettek, az az esztétizmus, a Nagy Témák, a pátosz, az érzelmesség és szenvelgés, az emelkedett beszédmód. A Nagy Témák helyét a privát szféra hétköznapi (olykor a banalitás határát súroló) témái foglalták el, megmunkálásuk mikéntjére pedig gyakran az ironikus reflexió a jellemző. Várady Szabolcs (1943). Azt a társadalmi kontextust, amelyben lírája fogant, pontosan, búskomor érzelgősség vagy nagy szavakkal dobálódzó for- radalmiság nélkül nevezi meg Négysoros c. költeményében. Üres jelenidőben állok itt Várakozom de semmi se változik Itt nem lesz eső csak gyűlik a por Ha lesz vihar máshol valahol Ellentétben költőtársával és barátjával, Petri Györggyel, aki a nyolcvanas években a demokratikus ellenzék egyik emblematikus alakja lett, Várady Szabolcs nem írt politikai témájú verseket. Inkább csak mintegy engedi, hogy a diktatúra valósága megjelenjen verseinek, mi több, szerelmi költészetének hátterében is; beszüremkedjék, mivel kizárni teljesen még a magánéletből sem lehetett. Ahogy
