Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Gál Sándor: Napló 2006 (2. rész)
Napló 2006 (2) 41 szelídebb lélekkel megáldott Kis János Kölcsey róla való vélekedéséről (Tudományos Gyűjtemény 1817) ennyit vesz magára: „...verseimről nagyon alapos, méltányos, gán-csolásaiban is illedelmes recenziót adott”. Természetesen eszemben sincs Kölcsey jogát vitatni, amikor kortársainak munkájáról beszél. Sőt, a jobbítás szándékát érzem kritikai dolgozataiban. Azonban, sajnos, a későbbi századokban, akár máig elérőén, a jobbító szándék eleve és gyakorta elkopott, s ami maradt, annak mételyes mivolta a jelenkori magyar irodalmat - külön, belső Trianonként - darabokra szabdalta és szabdalja. Azt hiszem, az amúgy is sokfelé hasadt irodalmunk holnapja szempontjából a minimális megértés és béketeremtés felettébb idő-szerű - távlatos - program lehetne. Egyszer mindezt - tágabb összefüggéseiben - nem ártana egybefogni. Akkor talán láthatóvá válnának azok az ártó okok, amelyek ma is „baltázó betyárok csárdájának” tekintik a magyar literatúrát, azonban mindez túl komoly dolog egy ilyen derűs februári nap végén, mint amilyen a mai volt. Ennek ellenére, ha irodalom-történész volnék, sok mindent hajlandó volnék félretenni, hogy ennek az örök veszekedésnek a gyökereit körbeássam, és jó éles baltával az egészet egyszer s mindenkorra tüzre-valóvá daraboljam... Február 21. kedd. Tegnap már majdnem arra vetemedtem, hogy a meglévő, áldatlan irodalmi perpatvarkodásokról jegyzetet írok. Holott csupán az utóbbi napokban felgyülemlett olvasmányok nyomán körvonalazódott előttem a folyamatos értelmetlenségek történelmi - irodalomtörténeti - mélysége, illetve mélységei. A tegnap írottakhoz hozzáadhatnám még Kisfaludy Károly idevonatkozó jegyzeteit is, illetve azok néhány igencsak megszívlelendőnek érzett fragmentumait. Csakhogy ebben a februári világban más dolgom van: az egyszer volt valóság felidézése követeli magának az időmet, s én most nem is bánom, hogy ez így van. És azokat a délelőtti jó órákat, amelyek írásra fordíthatók, nem szabad hiábavalóságokra pazarolni. Azt hiszem, lehetek annyira önző, hogy kizárjam azt, amit feleslegesnek érzek. Csak hát, bárhogy is van, az örök bizonytalanság „vagy-vagya” folyamatosan megkérdőjelezi önző mivoltomat. A kinti világ szép és sötét, s felette a Tejút arany szögekkel kivert - göröngyös? - végtelenje. Tetszik a látszat-mozdulatlansága, tetszenek vibráló fényei... És micsoda kisszerűnek tűnnek hozzájuk mérten századok óta tartó vitáink!... Február 22. szerda. Lassan tizenöt éve, hogy újra falun élek. Ha ehhez gyerekkorom tizenöt évét hozzászámolom, akkor nagyjából olyan egyenleget kapok, amely falusi és városi mivoltomat fele-fele időzónára osztja. De micsoda különbségeket mutatnak ezek az időszeletek! A gyerekkor első rezzenései, emlékei, a háború, a jogfosztottság ideje, majd az ötvenes évek. Aztán a városok: Érsekújvár, Párkány, Komárom, majd Pozsony. Kassa jóval később következett. S a kör itt zárult össze Buzitán, ahová a véletlen hozott, vagy végső soron az az elhatározásom, hogy ne a tizenkettedik emeleten öregedjek meg, ne ott érjen az, ami elkerülhetetlen. Ennek a közel hetvenéves vándorlásnak - most már szinte bizonyosra vehető —, ez a kert és ez a ház az utolsó megállója. Ennek
