Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Gál Sándor: Napló 2006 (2. rész)
40 Gál Sándor köszönhetően, akik itt kezdték, illetve egy ideig ebben a szerkesztőségben folytatták pályafutásukat.” Nos, ezek az itt meg nem nevezett „írók, költők, publicisták” hárman voltunk: Tóth Elemér, Polák Imre és jómagam. A hatvanas évek derekától az irodalmi és kulturális rovatot — heti két egész oldalt - én szerkesztettem. Tóth Elemér riporterként, Polák Imre pedig lektorként vette ki részét a szerkesztőségi munkából. Pathó Károly érdeme, hogy azokban az időkben engedett dolgozni bennünket. Valahol, egyszer, ha marad rá időm, ezekről az évekről részletesebb összefoglalót is készítek majd. Fontos részei ezek az évek az életemnek, de közéletünknek, kultúránknak, irodalmunknak egyaránt. Csi-csay Lojzitól tudom, aki Pathó Károly veje, hogy egykori főszerkesztőm életútját lejegyezte. Kíváncsi vagyok, hogy számára mi volt fontos a megőrzésre. Ha Lojzi feldolgozza és meg is jelenik, sok érdekes részlet előkerülhet a Csemadok s a Szabad Földműves eddig ismeretlen történetéről. Február 19. vasárnap. Minden csontom fáj, minden mozdulatra sajog a derekam, a vállam, s az ízületeim nem kevésbé. A tollal is alig bírok, csoda-e, ha az írásom teljesen olvashatatlanná rondult(?!). Úgy látszik, az időjárás változásai egyre többször és egyre keményebben kínoznak meg, mint korábban. Tudom, és már régen, hogy ennek az egésznek egyetlen orvossága van: el kell viselni. Igen. De: meddig ??? Február 20. hétfő. Elég régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mitől, és miért van jelen irodalmunkban egy folyamatos ellentéthalmaz. Mitől és miért jelentkeznek újra és újra azok az értelmetlen, és soha semmit meg nem oldó viták, amelyeknek, amióta irodalmunk alakulását követem, tanúja voltam és vagyok?! Irányzatok, ellenirányzatok, különféle kiagyalt kánonok, égbe emelések, földbe döngölések láncolata teke- redik a történelem láthatatlan hengerére. Volt idő, amikor azt hittem, mindez a 19-20. század zuhatagainak valamiféle elszabadult hordaléka. Ám ahogy mostanában a „régiek” írásait olvasom, tapasztalnom kell, hogy ezek az áldatlan, és szinte kicsinyes, olykor romboló viták valójában már a 17-18. század magyar irodalmában is bőven jelen voltak. Mert ahogy Kölcsey nekiment Berzsenyi költészetének, nemkülönben Csokonaiénak, az ugyan az onnan idáig érő távolságból úgy-ahogy megmagyarázható, de irodalmunk egészére nézve értelmetlen perpatvarkodás, amely sokkal többet ártott, mint használt. Esetleg haszonnak vehetjük Berzsenyinek a Kölcsey opusára írt két dolgozatát, az Antirecenziót és az Észrevételeket Kölcsey recenziójára. A „literatúrát baltázó betyárok csárdájának” nevezi Kölcsey megnyilatkozását, a „sanda ítéleteknek eleven tükre”, amely megszólalni kényszeríti. Amit Berzsenyi megtehetett, arra Csokonainak már nem nyílt módja, hiszen Kölcsey az ő munkásságáról szóló „ kritikai megítéltetést” nem olvashatta, hiszen az az 1805-1817-es években készült, s Csokonai már nem élt. Hogy Csokonai Kölcsey kritikájára mit válaszolt volna, örök rejtély marad. Abban azonban biztos vagyok, hogy - amiként azt Berzsenyi is tette - ő sem hagyta volna szó nélkül Kölcsey ítéletét. A
