Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Gál Sándor: Napló 2006 (2. rész)
Napló 2006 (2) 39 reggeli tornát a hólapátolás helyettesítette, ami ugyan a mozgást tekintve eléggé egyhangú, monoton munka, ám ha mindezt a hajnali derengésben, sűrű hóesésben végzi az ember, akár egy hosszabb epikai írásmünek is felfogható. S ha még ezt is idejegy- zem, hogy a hóesés hozta enyhülésben madaraink is megszólaltak, bizony annak a szépsége megemelte a reggeli időt. Délelőtt és délután is a Tokaji írótábor. Araszolgatok előrefele, bárha csak lassan is. Délután a dokumentumokat és a cikkeket szelektáltam, évek szerint. Ami használhatónak tűnik, kb. 50-60 oldal, de biztosan előkerülnek még olyan részek, amelyek besorolhatók lesznek a gyűjteménybe. Február 17. péntek. Van, amikor úgy tűnik, nem történik semmi, se kint, se bent. Holott „valami” mindig történik, csak az, ami megtörténik, elkerüli figyelmünket, vagy egyszerűen nem veszünk róla tudomást. S ezek a látszólag nem fontos történések a maguk rejtett mivoltukban érdekesek, mi több, szépek is lehetnek. Például, ahogy a hóesésben ideszállt a lugasra egy feketerigó: egy pillanat alatt megtelt e kicsi térség a mozgás látható ritmusával... Valójában az egésznek nincs semmi jelentősége, s mégis! Mintha valami-féle üzenet sej lene fel a mozdulatokban, magában a látványban és annak megtörténé-sében. És az sem baj, ha az ember az üzenetet nem is érti, ám elég tudni, hogy a jelenésben ott rejlik valami megélhető, valami közeli és megközelíthető, mondjuk a várakozás reménye, egy mozdulat, egy hang... Február 18. szombat. Az Új Szó mai számából tudtam meg, hogy meghalt egykori főszerkesztőm Pathó Károly. Maga a tény nem lepett meg, hiszen ha valakit 86 évesen ér a halál, akkor az már akár a természet kegyelmének is fölfogható. Hanem a nekrológot olvasva a Szabad Földművesben eltöltött közel tíz esztendő emlékei és élményei rajzottak föl bennem. Amikor 1959 nyarán a Szabad Földműves szerkesztőségébe kerültem, a lap főszerkesztője Major Sándor volt. Az alatt a rövid idő alatt, amíg vele dolgozhattam, emberséges embernek ismertem meg. Katonaidőm alatt a szerkesztőségben - mindmáig ismeretlen az oka - szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Egyszer, más helyütt még erről is illene elmondani, ami halálának okáról, körülményeiről a későbbiek során mégiscsak kiszivárgott. A karibi meg a berlini válság idején katonai szolgálatomat bizonytalan időre meghosszabbították. Emlékszem, azokban a hónapokban nevezték ki Pathó Károlyt a lap élére. Eléggé bizonytalan volt ebből kifolyólag a helyzetem, mert nem voltam biztos abban, hogy amit Major Sándor ígért, miszerint ha leszerelek, számít rám a szerkesztőségben, az új főszerkesztő kötelezőnek tartja-e majd a maga számára. Levelet írtam ebben az ügyben Pathó Károlynak, aki válaszában megnyugtatott: a helyem biztos a szerkesztőségben. A Szövetség című emlékező munkámban erről - Pathó Károlyról - bővebben megemlékeztem, így most azokat az éveket felesleges újra felidézni. A róla szóló nekrológ szerzője, Szilvássy József írásában - egyebek mellett - ezt olvastam: „... a legjobb magyar gazdalapok mintájára szakmai cikkeket közöl, olvasható kulturális és irodalmi rovatot teremt. Az utóbbit főleg azoknak az íróknak, költőknek, publicistáknak
