Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Monoszlóy Dezső: Jolánka, Rettegett Vilma, Tudathasadás (novellák)

Köszöntjük a 85 éves Monoszlóy Dezsőt

33

tavából Pót-Jolánka is kidugta az üstökét. Egyszer egy londoni sörözőben, aztán egy Srí Lanka-i hotel bejáratánál, New Yorkban és Rómában találkoztam vele. Ha kettesben, férjem távollétében futottunk össze, szót is váltottunk egymással. Felületes, nem lényeges szavakat. Azt azonban mindig megkérdezte ilyenkor: Boldog vagy-e? Megpróbáltam lelkesen bólintani, annál is inkább, mert ennek a szónak a lényegére eleddig sohase döbbentem rá. Na ja, rázta fejét, ezt nem szabad elkapkodni, Sárika. Már csak azért sem, mert boldogság nincs, legföljebb az boldog, aki velem él. Mindegyik boldog volt? Faggattam, tudván, hogy többször nősült. Mindegyik, felelte határozottan. Trópusi kalapját lengette, akkor elefántvadászatra készült, máskor hajadonfőit őszülő halántékát simogatta. Hol elegánsan, hol kopottan, aszerint, milyen viszonyok közé sodorta kalandvágyó természete.

Megözvegyültem. Régi holmik között kotorászok, rakosgatok. Kedves játékszer került a kezembe. Búgócsiga. Rozsdás, poros. Letisztítom, kiigazítom össze- kunkorodott zsinórját. Felhajtom a szőnyeget, elindítom. Búg. Úgy hallatszik, akár az a könnyű bódulat, ami betakarja a múltat. Koporsók után menetelek, apám, férjem, anyám koporsója után. Gyászkeretes levelet szorongatok a markomban. Egzotikus bélyeg a borítékon. Messziről érkezett, oda már nem utazom, késve is érkeznék. Megvárom, amíg Jolánka nagyot csap a farkával, uszonya szárnnyá válik, és visszarepül a tóba. A víztükör alá bukik, ami szembenéz az éggel. Én meg kiülök a partra, lehunyom a szemem, szorosan, hogy fény ne érje, a nádason túlra pillantok, és várom, hogy felbukjon újra.

Rettegett Vilma

Mintha fütóhomok korbácsolt volna végig a tájon. Szétszakított sátrak, szétgurult edények hevertek szerteszéjjel. A szájban, a fogak között szinte kiöklen- dezhetetlenül homok sercegett. Az álom kópiájaként összefüggéstelen látomások fintorogtak elé. Élők és holtak, ismerősök és idegenek fogtak körül. Lezuhantak a helyhezkötöttség bilincsei, hallani véltem a csattanásuk. A tapintható anyag megszűnt, egyszerre mégis beleütköztem valamibe. Ennek sem volt szilárd térfogata, inkább illata, bűze, Sri Lanka-i teagyárra emlékeztetett és öklendezésre késztetett. Apró szingalézek meredtek rám.

Vilma vagyok, támaszkodott a vállamra egy meghatározhatatlan korú nőszemély. Fogadjon örökbe, folytatta. Talán azt mégsem, tiltakoztam. Átveszem a vezetést, maguk úgyis betegek. Van két gyönyörű gyerekem meg szerető férjem, de azok majd meglesznek valahogy. Kiugró pofacsontú arcát állandóan mozgó sunyiság formálta. Sohase lehetett tudni, sírássá vagy röhögéssé torzul, vékony csupa szár lábai elég bizonytalanul mozogtak. Maga hullarészeg, kísértem ide-oda tántorgó lépteit. Ez rágalom, sziszegte erősen hiányos fogsora mögül. Mutatóujját ma