Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Duba Gyula: Emlék és esszé A múlt - a gondolatok gyökérzete
34 Duba Gyula mat idézem: „Amikor gondjait elemzi, úgy érzi, hogy nagyvonalú készségével, amellyel hozzájuk viszonyul, nincs arányban az eredmény fontossága, de a súlyuk s a nyugtalanság, melyet keltenek benne, mindenképp nagy. Szorongatják, el- nyüvik! S ő szétnéz maga körül, és értékeket keres. Nagyméretű gondolati elseké- lyesedést és csökkenő szellemi aktivitást észlel, művészi igénytelenséget és felületes valóságlátást. A kor könnyed rekvizitumai meggyőzően körülveszik, csupa cseppfolyósság és iránytévesztés; vizuális kultúra, bejáratott sablonok, kevés eredeti, egyéni vonás, kevés az embert szólító, friss őszinteség. A formák kettős egyeduralma: a kísérlet és megszokás értelmében egyaránt. Küzd ellenük a maga módján... A dolgok lényegét kereső igyekezete és a felszín alá, a mélybe ásó akarata már-már rögeszmeszerű s talán a lehetetlenséggel határos. Mintha valaki a föld középpontjáig akarna fúrni, hogy az abszolút mélységbe szállva, a fehéren izzó magmában találja meg a lényeget, a mindenek értelmét és a saját munkáját is indokló, rejtett értékeket... Ha a látszat elég, mire kellene az abszolút? Amikor amúgy is minden relatív! írónk azonban nem menekülhet gondolataitól, igényeiről sem mondhat le; mit érnek hát meditálásai? Meglehet, hogy csak az alkotói magányban érvényesek, amikor az ember szemtől szembe áll magával, és senki más nincs jelen...” 4 A kilencvenes évek megváltoztatták, de alig forradalmasították az irodalmi gondolkodást. Talán jeléül annak, hogy erre nem is volt szükség! Korlátlan szabadsággal ruházták fel az Írást, repülj kedved szerint, szállj, gondolat! S az esztétikai gondolkodás megtáltosodott, szárnyaival verdesni kezdett, mint a béna kacsa, úgy vélte magáról, egekbe repül. Pedig csak elnehézkesedett, elméleti rébuszokat szült. Társadalmi súlyát szinte elveszitette. A minőségi polcokat átrendezte, feltúrta a re- gálokat, ítélkezett, felemelt és elejtett. Az irodalmi közbeszéd, a diskurzus megáradt, feldagadt, az irodalomról való beszéd, tudós bajnokai lettek s megfogyatkoztak, visszahúzódtak az írók. Az elvek és érdekek mentén feldarabolódott az írótársadalom. Majd a disputa elpilledt, szakmai csevegéssé szelídült. A korszak nem hozott mélyreható felismeréseket és súlyos gondolatokat, favorizálta a nyelvet és megemelte a teoretizálás szakmai hókuszpókuszait, tobzódhattak s szaporodhattak a tudós elmék, az elméleti zsargonnal, új fogalmakkal jeleskedő egyetemi celebek. Kevés hasznát láthatta a diskurzusoknak író és olvasó! Az idő munkáját a folyamatosság nyomaiban vélem, ezeket követném. Mintha az idő tanulságai, a tapasztalatok értelme egyre gyűlne bennünk, gondolatokká érlelődve a kifejezési formát az esszé műfaja felé viszik. A legalkalmasabb műfaj arra, hogy a személyes felismerést és egyéni igazságot objektív érvénnyel próbáljuk kifejezni! A nagy változások, amilyen a rendszerváltozás volt - mintha a mozgás lenne legsajátabb tulajdonsága, legjellegzetesebb értéke - láthatóvá teszik az időt. Felfedik természetét! Rádöbbentek, hogy létünk alapvonásai nehezebben mozdulnak el. A forradalmi hetek „szeretethullámai” kifáradnak, elcsendesednek, a
