Irodalmi Szemle, 2009

2009/4 - Duba Gyula: Emlék és esszé A múlt - a gondolatok gyökérzete

Hmlék és esszé

35

lelkes testvéri együttérzés elpilled, a társadalom metamorfózisának új „rendje” inkább káosz, s mi ismét megérezzük kisebbség voltunkat! A politikai közbeszéd és államalkotó indulat kemény nyelvtörvények felé sodor, s a tömegek az utcákon más jelszavakat skandálnak, mint a rendszerváltoztató nagygyűléseken. Ellentmondásos demokráciában érvényesül a többségi nemzeti vonások ösztönélete, és a kisebbség védekező reflexei folyamatosan szükségesek. Nemzedékem számára felértékelődik a múlt! A gondolkodásnak, az írói látásnak szívós, gyökérzetre van szüksége, hogy tisztábban érzékelje a történéseket, meglássa fél évszázadnyi írói munka értelmét, hét évtized folyamatosságát, huszadik századi előtörténelmünket. A harmincasok nemzedéke rádöbben, hogy komor fiatalsága gúzsba köti! Megérzik, hogy nem játszhatnak a szavakkal, nem kacérkodhatnak könnyed gondolatokkal, megcsalják legbensőbb énjüket, ha nem maradnak felelősek, óhatatlanul becsapják önmagukat. Gondolataikban is a sorsukkal küzdenek. S az, mint egy megfoghatatlan életerő, akár a genetikus ösztön és zsigeri élmény, állandó része tudatuknak és érzékelésüknek. A folyamatos veszélyeztetettség érzetét kelti bennük. Meg a folyamatos védekezés indulatát! Furcsa kaloda, gyakran mintha értelmetlen lenne, nem akadályoz a tettekben, inkább kölönc. De lehet, hogy törvény! A történelem intellektusuk döntő élményforrása lett. Tanulságai erkölcsi törvények! Háromévnyi törvé- nyenkívüliség állapotának emléke, borzongatóan gyönyörű fiatalságuk, melyben felnőttek, a sorsszerűség metaforája számukra. „Kis magyar holokauszt”, melyhez a világ dolgai hozzámérhetők.

Az író az életről mesél és történeteket ír, szórakoztat és tanít, igazságokat keres, hogy kifejezhesse magát, létértékelő. Az emberi dolgokat, a világot úgy ismerjük, hogy összevetjük saját valóságunkkal. Mert igazságaink mélyen bennünk élnek, mintha mi magunk lennénk azok! Eljutunk a felismerésig, hogy állandóan önmagunkat írjuk. S amikor bizonyosságot, szilárd pontot keresünk, visszanyúlunk az ősforráshoz, az origóhoz, megérezzük és tetten érjük az idő lényegét. Valahogy mi- tizálódik bennünk a történelmünk. Döbbenetes, hogy szinte teljes egészében megéltük, személyesen, nemzedékként, közösségként. Mintha a történelem azonos lenne az életünkkel. Olyan huszadik századi időkomplexum él bennünk, melynek gyújtópontja a „hiány évei”, szerkezetében a múlt az igazság foka, s az élmények az érzékenység, az esztétikum alapja! Az író úgy „alkotó”, oly módon teremt világot, hogy ábrázolt valóságával a saját törvényei szerint rendelkezik. Önmagának felelős, mintha műve istene lenne! Egykor elhatároztuk, hogy sorsunk lesz munkánk anyaga, és morálisan a „semmi évek” hiányaira építkezünk, a döbbenetes múlt higgadt ábrázolásával építjük fel magunkat. Ahogy visszanézünk, szívmelengető emléktartományok panorámája tekint ránk. Már sejtjük, hogy a világ karnyújtásnyira van, mégis mintha elérhetetlen lenne. Formákkal csábít, példázatokat kínál, de a dolgok súlya önmagunkkal adott. Az alkotás értelmét, a mű „lelkét” nekünk kell megélnünk, a saját életanyagunkból építkezünk. Ez a dolgunk!