Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Duba Gyula: Emlék és esszé A múlt - a gondolatok gyökérzete
Emlék és esszé 31 kesztőjeként munkám közszerep-vállalásra kötelezett, az elméleti tájékozódás és gondolatiság, az esztétikai tudatosság és értékképviselet irányába terelt. A modem világirodalom jegyei már előtte megkísértettek, Zaligin, Bondarev, Hemingway, Salinger, Keruac, Moldova, Kuznyecov, Voiculescu müveit recenzáltam, majd a megújuló cseh próza következett, a Senki sem fog nevetni című antológia s benne Kundera, Hrabal, Páral, Skvorecký, Hrubin, Lustig írásai. Az aktív kritikus gondolkodás néha többet árul el a recenzensről, mint az ismertetett műről és szerzőjéről, a tartalmasán kifejtett bíráló véleménynek önfeltáró vonása (is) van. A fiatal nemzedék irodalmát értékelő munkámat Autóstoppal az Ararátra címen az írószövetség magyar szekciójának közgyűlésén olvastam fel, melyben munkáikat és egyéniségüket elemzem. Gondolataim olyan fogalmak köré szerveződnek, mint a valóság, közösség, felelősség, realizmus s a fiataloknál tetten ért romantizmus. Egy gondolatom az utóbbiról: „...az én korosztályom romantikája inkább volt az emberi cselekvőkészség, a tettek romantikája, mint az utánunk következőké, s ez talán a dolgok ésszerűségébe és irányíthatóságába vetett hitet kölcsönözte nekünk, mely hit a fiatalabb generációknak már nem sajátja.” Ozsvald Árpád költészetének mítoszteremtő ereje okán pedig Gvardavszkijt idézem: „A mítosz... olyan szellemi alakzat, melyben az ember számára maradéktalanul tükröződik adott helyzete, s ez oly mértékben, hogy az ember bizonyára nem tesz különbséget önmaga és a tükröződés között... az ember még nem különbözteti meg (legalábbis nem kifejezően) saját egyéni sorsát a közösség sorsától. Ezért olyan hatalmas élmény a mítosz, rendkívül erős belső determináció, mely az embert a többiekhez köti, és megakadályozza a csoportstruktúrák szétesését. Az ember története mindenki története és fordítva.” Gondolkodásom és esztétikai tájékozódásom a történelmi valóság, a magam létélményei és a kisebbségi sors alapján, mintegy a szülőföld mítosza köré szerveződik, ahol „az ember története mindenki története”. A közösségi emlékezet őrzi döntő igazságainkat, amelyek meghatározhatják írói tartásunk esztétikai és morális jellegét. Mintha valóban önmagát írná az író. S mintha az állítás nem közhely lenne, hanem törvény! A látványos elszánt törekvés is alátámasztja, amellyel az irodalom sorsunkat akarja megjeleníteni, történelmünket elmondani. A háború az alapélménye, majd az azt követő társadalmonkívüliség! Alkotói igazságérzetünk is ebből következik. A front és a „semmi évek” élményeiből levonható és ábrázolható „különösség”! Nemzedékem a szlovákiai magyar lét sajátos vonásaira, egyediségére rá érzett. Annak tanulságaira, egyetemes jelentőségére. De még nem tudta kifejezni. Sejtette azt is - vagy tudta is? -, hogy talán nem is képes kifejezni, hiányzik az ehhez szükséges nyitottság, szabad alkotóerő. Innen a kísérletek ellentmondásai, gátlásai. A fiatalabb nemzedékek számára már nem közvetlen élmény a „törvényenkívü- liség csapdahelyzete”, veszített drámai életességéből a történelem, közvetetté vált, rossz mesévé és ijesztő emlékké, a kitaszítottság stigmája és az igazság morális kudarca pedig elvont ténnyé, tompult a közösségi tragikum élményének éle. S a ké
