Irodalmi Szemle, 2009

2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Németh Zoltán: Iráslehetőségek, nőknek 82 Gál Sándor: Napló 2006 (1)

82

Gál Sándor

Napló 2006 (1)

Január 1. vasárnap. Későn — pontosabban „korán” - feküdtem le, s nem tudtam elaludni. Tapasztalom, hogy ha este tíz óra után fekszem le, nehezen alszom el, s igen korán felébredek. Ma is hajnalban már ébren voltam, s ahogy lassan virradni kezdett, s a diófák felső ágai sokadik változatban mutatták a napébredést, az jutott eszembe - de: miért? hogy jövőre hetvenéves leszek. Gyorsan főztem hát teát, de előtte még- amolyan magam-nyugtatására - Évával megittunk egy bő korty kiváló francia konyakot. (Évusék karácsonyi ajándékából.) Aztán kiszivattyúztam a pincéből az éjszaka felgyülemlett vizet - egy hete ez a reggeli programom, mert a felső szomszédnál megrepedt a vízvezeték csöve. A mai vasárnap is mint a többi: eseménytelen - ha a gondolkodás folyamatos eseménysorát nem számolom, de az meg rögzíthetetlen. Határozottan érzem, hogy öregszem! Vagy már meg is öregedtem?! De: mi az öregség? Hogy a csontok megkopnak, hogy reuma kínoz, hogy naponta orvosságokat kell nyelnem különféle bajaimra? Vagy ezek együttese? Lehet. Azonban ez az egész szinte nem is érdekel. Amit fontosnak érzek, befejezni írásaim gyűjteményes kiadását, s az én huszadik századomat. Ez utóbbira még legalább 2-3 évre volna szükségem.

Január 2. hétfő. Esővel jött a reggel, így a maradék hó is latyakká - hideg latyakká- buggyant. Délelőtt levelek, posta. A felfelé kapaszkodáskor a domb közepén megint megritkult a levegő előttem, s a szívem bután kalimpált. Kétszer is meg kellett állnom, amíg a postáig felértem. Nehezen tudok kiegyezni ezzel az újfajta „ritmussal”, amikor a szándék és a lehetőség nincs összhangban abban a szer-kezetben, amely én volnék.

Felfoghatatlan számomra a természetnek ez az abszurd játéka, bár meglehet, ez a „legtermészetesebb” folyamat, amelyet meg kell tanulnom elviselni, amelyben jelen van a folytathatóság és a befejezés teljes misztériuma.

Más: Kölcsey után Csokonait vettem le a polcról. Vitéz Mihály mindig is a kedvenceim közé tartozott, s ahogy most dolgozataiból olvasok, csak megerősíti az eddigi rokonszenvemet. Még segítségért alázkodó levelei is remekművek. Ezeket a régieket olvasva, gyakran arra kell gondolnom, hogy mi lehetett volna belőlük egy olyan korban, amely tudásukat, tehetségüket megbecsülte és méltányolta volna. Csakhogy, mostanról visszafelé nézve: egyáltalán volt-e olyan korszaka a történelmünknek, amely felismerte volna egy emberben - nota bene!: egy géniuszban - a tudás szépségét és majdani hasznát?! Berzsenyi, Zrínyi, Katona, Kölcsey, Arany, Kazinczy, vagy akár Baráti Szabó Dávid... Micsoda láncszemei a nemzetnek, micsoda megtartó kötőanyaga annak az Egésznek, amit magyar kultúrának ismerünk!