Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Németh Zoltán: Iráslehetőségek, nőknek 82 Gál Sándor: Napló 2006 (1)
Napló 2006(1) 83 Január 3. kedd. Délelőtt a riportkötetet véglegesítettem — legépeltem a bevezető-eligazító szöveget. Az egész kb. 480 oldal, egy olyan korszak dokumentuma, amelynek igazi mélységét, ellentmondásait, embertelenségét talán igaziból soha sem lehet feltárni és bemutatni. Egyrészt azért, mert akik megélték, akik tanúi voltak - voltunk elfogynak, másrészt ennek a több mint fél évszázadnak hitelt érdemlő dokumentumai sem maradtak ránk. Párthatározatok, irányelvek, csasztuskairodalom, s az ezek nyomán írt újságok, brosúrarémségek. Csupa értékelhetetlen és értelmezhetetlen azok számára, akik az egészet nem élték meg, akiknek nincsenek erről a korról személyes élményeik, emlékeik. Mindezt látva, egyúttal az a gondolat is megfogan az emberben, hogy egyáltalán ez az egész érdekel-e még valakit!? Délelőtt Fonod Zoli hívott, megkapta a versküldeményt, s a decemberi és a januári számban közli a Keleti Naplóról írt dolgozatomat. Estére sűrű köd telepedett az egész Kanyapta mentére. A napot hetek óta nem láttam. Mintha egész nap alkonyat lenne... Január 4. szerda. Még az ősszel vettem magamnak - azazhogy Sandri vette, mert hisz ebben ő a szakember - egy számítógépet. Ez a második kísérletem, hogy megtanuljak vele és rajta dolgozni. Közel féléves kínlódás, idegeskedés után, úgy tűnik, mostanra, ha lassan is, de megtanulom használni. Ma már egyedül végigpö- työgettem mindent a bekapcsolástól a nyomtatásig. Valaki, már nem emlékszem, hol és mikor, azt mondta, hogy addig leszünk - maradunk - fiatalok, amíg képesek leszünk új dolgokat megtanulni. Van ebben a gondolatban egy jó adag igazság és használható utópia is egyben. Ezek szerint, meglehet, egy tyúklépésnyivel elodáztam valamit az öregedés dülőútján. Január 5. csütörtök. Hajnalban felébredtem, fél három elmúlt már, amikor kimentem az udvarra járni egyet. Felettem fenségesen ragyogott a magasság. Hetek óta nem láttam a napot s a csillagos eget. A Göncöl rúdja már lefelé fordult, s a Sarkcsillag az ég közepén állt, hátra kellett hajolnom, hogy megtaláljam. Borzongatóan gyönyörű volt ez a pillanat, a távolság tisztasága és - elérhetetlensége. Később arra gondoltam, hogy az a rengeteg ismeret, amelyet az emberiség erről a felettünk lévő magasságról - a Mindenségről - megismert az elmúlt évezredek során, végül is a tudáson kívül alig is használható valamire a gyakorlatban. Hát persze, a tájékozódás, az égitestek, űrhajók magasságának kiszámíthatósága, különféle fizikai és egyéb törvények és törvényszerűségek igába fogása, a fény természetének és hatásának hasznosítása... De mindez elenyészően kevés ahhoz képest, amit ennek a megismerésére fel- és rááldoztunk. Lehet azonban, hogy ez a kevés a legtöbb, amit az emberi elme mindmostanáig képes volt e látható mindenségből felfogni, és hasznára fordítani. Ahogy a Nagymedve csillagképét néztem, végül is odajutottam, hogy ebből az egészből a költészet emelt be a legtöbbet az emberiség kultúrájába... „ Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok...” Hanem reggel, amikor a napébredés ideje közelgett, már szemerkélt az eső, s úgy tűnt fel előttem, hogy az éjszakai égi tündöklés nem volt egyéb álomnál...
