Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Németh Zoltán: Iráslehetőségek, nőknek 82 Gál Sándor: Napló 2006 (1)
íráslehctöségek, nőknek 75 Hogy az első írás által felvetett kérdések valóban lényegesek a kötet többi írásában is, azt rögtön a második elbeszélés, most már valóban: történet, igazolja. A Tocino del cielo címet viselő novella tulajdonképpen a mese ősi szabályai szerint íródik, s ezáltal a műfaj kérdését rendeli hozzá a női írásmódhoz. A mese az irodalom műfajai közül a leginkább női természetű, gondoljunk csak az Ezeregyéjszaka meséire, illetve annak mesélőjére, Seherezádéra. A mese műfaját erősítik a mesebeli számok is: Abul al Haman kalifának három lánya van, s három lánya három lovag lovagba szeret bele. Ebben az elbeszélésben újra feltűnik a férfi természetű szöveg és a nőiséghez kapcsolható képszerűség problematizálása. A három lány varázskönyvet kap ajándékba, amelynek csodálatosak a lapjai. Nem szöveget tartalmaznak, hanem folyton változó képeket, amelynek szereplői átlépnek, átfolynak a következő lapokra is. A könyv egységes felfogását tehát Bárczi szövege kettéhasítja, s mintegy benne, ebben az új jelentésben viszi végbe szöveg és kép kettős játékát. A szó valódi értelmében „képeskönyv”-ről van tehát szó, s tulajdonképpen ez a könyv válik a három lány végzetévé is, ebben a könyvben pillantják meg a három keresztény lovagot: „A három lovag sorban elhaladt Zorayda döbbent tekintete előtt, aztán szépen, egyik a másik után, átléptetett a következő képre. Mikor már egészen a lap alján járt, az utolsó vitéz megállította lovát, és belenézett Zorayda szemébe. Elpirult Zorayda, megremegett a szíve, de azért állta a tekintetét, nem fordult el, nem csukta be a könyvet.” (18.) Az elbeszélés befejezése - a három lány apja, a kalifa nem képes elviselni lányai érzelmeit, és Zoraydát börtönbe záratja - megint csak a patriarchális hatalomra és az annak alárendelt, szenvedő nőre irányítja a figyelmet. Itt azonban egy egész birodalom bukik bele a nők felett gyakorolt hatalom kinyilvánításába. Nem áll szándékomban Bárczi Zsófia kötetének minden novelláját bevonni a nőiség kódjai felől aktivizált olvasásba, ráadásul nem is minden írása hozható kapcsolatba a női írás lehetőségeivel. Kötetének novellái tulajdonképpen három, viszonylag jól elkülöníthető nyelven szólalnak meg: 1. a mágikus realizmusra többé-kevésbé rájátszó, ún. egzotikus novellák, amelyek néha meseszernek, máskor nosztalgikusak, történelmi témájúak, de mindenképpen megjelenik a transzcendencia élménye - ide tartozónak vélem a már elemzett két elbeszélést, a Legenda, Az örökkévalóság kék köténye, az Anti bácsi, a Nikolai Marin Fe, a Jolán neném és a világvége, Az emlékezés borostyánjai, A keselyű hava és a Szürke felhők című elbeszéléseket, vagyis a kötet több mint a felét, meghatározó vonulatát adják ezek a szövegek. Főszereplőik leggyakrabban nők, s a mágikus realizmus titokzatossága gyakran fonódik össze a nőiség kategóriáival. 2. megszemélyesített állatokkal dolgozó filozófiai mesék, példázatok, tulajdonképpen a kötet négy novellája tartozik ide, s A lélek megszemélyesített tája című ciklusba sorolta őket a kötet összeállítója. (Engem némiképp Hajnóczy Péter „meséire” emlékeztetnek.) 3. a Patkányok, a Kókó és Az ingovány olyan történetek, amelyek valamilyen
