Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Németh Zoltán: Iráslehetőségek, nőknek 82 Gál Sándor: Napló 2006 (1)
74 Németh Zoltán titásproblémái, az alapvetően patriarchális társadalom belső, ellentmondásos viszonyainak a leleplezése. Hasonló a helyzet, mint a szlovákiai magyar irodalom esetében. Van olyan, lehet olyan, hogy speciális szlovákiai magyar írás - ezt azonban imitálhatja akár egy magyarországi szerző is (lásd pl. Bánki Éva Esőváros című regényét), illetve nem minden szlovákiai magyar szerzőnél kimutatható (sőt, a kortárs szlovákiai magyar írók döntő többsége nem valamilyen speciális szlovákiai magyar íráslehetőséget követ). Ennek a speciális szlovákiai magyar írásnak a szlovákiai magyar sors, a szlovákiai magyar identitás a témája, illetve olyan nyelvi regiszterek jelenléte, mint például a szlovakizmusok, helyi nyelvjárási elemek szövegbe építése stb. Vajon hogyan írnak a női írók? Elfogadják-e egy olyan, „absztrakt” író létét, amely kortalan és nemtelen, vagy fontos számukra a nőiség mint identitáslehetőség? Nőies-e a kortárs női irodalom, vagy éppen ettől a jelzőtől szeretne leginkább szabadulni? Csak annyi biztos, hogy sokféle íráslehetőségről beszélhetünk, amelyek sokféle módon közelednek a szöveg felé, más elvárásokat és más írástechnikákat alkalmaznak az olvasó-író közti kapcsolat megteremtése érdekében, miközben fenntartanak sajátos női jelentésrétegeket is. Ebben a tanulmányban három szlovákiai magyar írónő kötetét vizsgálom abból a szempontból, hogy a nőiség kódjai miként jelennek meg bennük. Bárczi Zsófia elbeszéléskötete, A keselyű hava több síkon hozza játékba a női íráslehetőségeket. A kötet első novellája, amely a Fián címet viseli, egyfajta női genealógiát állít szembe a patriarchális rend örökléstechnikájával. Ez azt jelenti, hogy a névátadásban is megnyilvánuló férfiuralom ellenében íródik a történet, a férfiak mintegy kiiktatódnak ebből a szövegből: marad a nagyanya, a narrátor és végül Zo- rayda, a boldogtalan sorsú királylány. Mindhárom nő fényképről olvasódik, s ez mintha arra utalna, hogy míg a patriarchális világ a szövegeken keresztül uralkodik, addig a női a látáson, a vizualitáson keresztül képes leginkább megnyilvánulni (gondoljunk csak arra, hogy a magazinok képei milyen arányban tartalmaznak női és férfifotókat). A vizualitás és textualitás kategóriái ebben a szövegben a női és a férfivilág szembenállását szimbolizálják, s ezt a véleményt csak megerősíti a szöveg utolsó bekezdése: „Itt állunk hárman, egymásba mosódva, Kőműves Kelemenné nővérei, összekötnek minket a kövek örökre, megbonthatatlanul.” (8.) A narrátor itt az ismert erdélyi balladára, Kőmíves Kelemenné történetére utal, a női kiszolgáltatottság egyik legmegrázóbb népköltészeti megfogalmazására. Mint ismeretes, Déva várának felépítéséhez a férfiak feláldozzák egyikük feleségét, s a történetnek olyan változata is ismert, amely szerint a megölt asszony gyermeke is belepusztul a bánatba. Vagyis a hatalom kérdésébe ütközünk, a kiszolgáltatottak és a hatalommal bírók játszmáit figyelhetjük meg, sejteti Bárczi Zsófia előszava, szövege, amelyet talán bajos lenne elbeszélésnek aposztrofálni, mivelhogy története nemigen van, inkább az emlékezés narratíváit felhasználó, szétfolyó szövegről van szó.
