Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Antalík József: Világra érkezem (vers)
72 Antalík József Világra érkezem Világra érkezem, félve és védtelen. Sírva tiltakozom. Emberi sorsom láncait hordva indulok utamon. Csetlek-botlok, sietek, loholok - hová? Minek? -, örök titok. Gyarló életem, mint hab a gyors vizeken - elrohan. Végződik utam. Lelkem ujjongva, teste nyűgét földbe dobva szárnyra kel. Mint könnyű, lenge szél, nem sejtve mikor, merre tér. Immár szabad! Tán a mennybe, tán pokolba talál utat. Bolyong, fut, rohan, de partot nem lel. Üres az űr, sötét és végtelen. S a Menny sehol, sem a jajgató Pokol! Még hajtja, űzi a nyomasztó tér, de már nem remél. Bénán megáll, s csüggeteg felzokog: Uram, mondd, Hozzád hogy jutok? S ekkor rádöbben: bennem él Istenem! Én vagyok a Kezdet - mely mindent teremtett, Én szülöm az Időt - a múltat és jövőt, Magzatom a Pokol - mely bennem lángol, Gyermekem a Menny - mely él szívemben, S én vagyok az Éj - a sötétség és vég. Újból útnak indul, tisztán, ártatlanul. S világra érkezem, sírva és védtelen...
