Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Ardamica Zorán: Szellemi ingóságaink megingatása
Szellemi ingóságaink megingatása 43 vita konklúziója lesz: »...a költészet mindig erkölcsi kinyilatkoztatás volt a számára...« Márpedig ez méretes különbséget jelent »az irodalom, mint a világot újraálmodó játék« felfogáshoz képest.”19 Mindebből ismét világossá válik a lényegi momentum: Fábry Hizsnyai számára csak ürügy, egyfajta szimbolikus, emblematikus alak, Hizsnyai nem Fábryval küzd, hanem azért a plurális szemléletű irodalmi közegért, amely biztosítja az irodalom lehetőségét a különböző ideológiák szorításából való ki- szabadulásra, biztositja a létjogosultságot mind az elkötelezett, mind az esztétista, mind a polgári konzervatív, mind a szociális érzületü, mind a kollektív, mind az individualista szemléletű, mind a népies, mind pedig az urbánus stb. irodalom számára. Hizsnyai a „homo moralis”-szal szemben nem a „homo immoralis”-t, hanem Kosztolányi „homo aestheticus”-át szeretné elhelyezni, ehhez való jogáért harcol.20 Hizsnyai, persze, látni kell, ítéletet mond a „túlhaladott” vagy az „álproblémák” felett: kigúnyolja pl. a népi-urbánus ellentétet,21 az öreg—fiatal generációs ellentétet. Valódi, létező problémákról gondolkodik, mint amilyenek az üres nemzetieskedés, nacionalizmus, a hagyományőrzés mögé bújás22 (a hagyomány nem garantálja a minőséget) és a dilettantizmus.23 Hizsnyai esszéinek másik lényeges - sajnos, kevesebb visszhangot kiváltó - témája a szépirodalom és az irodalomtudomány elméleti és gyakorlati kapcsolata. Kifejti, miként érvényesül, jelenik meg az irodalomban mint művészetben - saját példájából indul ki - az irodalomtudomány és szépirodalom, funkció és esztétika, nyelv és stílus viszonya.2,3 Kifejezi kételyeit egyes irodalomtörténeti jelenségek („művészi irodalom és az irodalomtudomány jelentős minőségeinek korszakonkénti együttes kirajzásai”) kauzalitásával kapcsolatban. Szubjektív, elsődlegesen szépirodalmi alkotói szempontú a gondolatmenete. Állást foglal azonban a „gyakorlat”-tal, annak divatjaival, szerinte negatív irányaival kapcsolatban is: „A költészet egyre inkább versifikátori teljesítménynek, vagy ami (számunkra) sokkal rosszabb: egzakt módon megközelíthetetlen érzelmi túltengésnek minősül. Az ítészek - de sokszor a »feltörekvő« szépirók is - a költészetnél megragadt írótársaikat műveletlen, fejlődésre, elmélyülésre, a megismerés magasabb rendű fokozataira áttérni képtelen, elakadt egzisztenciáknak látják, akik kicsit részegesek, kicsit bohémek, s akik jobb híján extravagáns modorral és szélsőséges küldetéstudattal leplezik képzetlenségüket.”25 Nem indokolja, minek alapján állítja ezt (csak sejthető, hogy valószínűleg az „elméleti bumm” és annak hatásai okán), személyes tapasztalataira sem hivatkozik. De nyilván így érez. A végletekig élezi ki a problémát: „Ott van a bibi, hogy a szépirodalomról érdemben, átfogóan csak a szépirodalom szólhat.26 Ha tehát a tudományos objektivitás végett le kell mondanom valamiről, ami a szépirodalomnak - ha talán nem is abszolútuma, de mindenképpen - nagyon fontos komponense, a műértelmezéshez hozzá sem foghatok, vagy ha mégis megteszem, az olyan, mintha egy ismeretlen adó hullámhosszát festőlétrára állva szabóméterrel próbálnám lemérni. Egy szépirodalmi mű üzenete a lelki-szellemi történés folyamata.”27 - gyakorlatilag megkérdőjelezi az irodalomtudomány kompetenciáit. E gondolatsor sorsa
