Irodalmi Szemle, 2009

2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Ardamica Zorán: Szellemi ingóságaink megingatása

Szellemi ingóságaink megingatása

41

közállapotokat. Bíráló véleményt mond egyes közéleti, illetve bálványozott személyek (Tamási Áron, Fábry Zoltán, Fonod Zoltán [„összeFónodások”], Dobos László, Duba Gyula, Szeberényi Zoltán, a „Fábry-kutatók”, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád) írói pályájáról, irodalmi eszményeiről és kultúrpolitikai szerepvállalásáról.7 Kifejti kételyeit az irodalmi elkülönülésről és az elkülönülés negatív minőségi hatásairól: „A szlovákiai magyar irodalom azok találmánya, akik csak ezen a kisebb szemétdombon tudtak kiskakaskodni.”8 Az ilyen summás, demagógiától sem mentes megállapításokkal hosszan képes argumentálni (lásd Vízilótetem avagy a szénfekete tarkó, Vízilovak és más tetemállatok).

Fábry Zoltánt első esszéiben valójában csak érintette, mégsem véletlen, hogy az ellentábor ezt a lépését fájlalta leginkább, ezekről Hizsnyai is maró gúnnyal nyilatkozik. Ez az alapállás a további Írásokban sem változik: „Gondolkodói fejlődésük korai szakaszában lévő fiataloknak azonban nyomatékosan nem ajánlom Fábryt. Életműve ugyanis nem szellempezsditő gondolatgazdagságával inspirál, hanem - a »viszonylagokat« leszámítva - azzal a kisebbségmentő messianizmussal, mely semmitmondó modorosságával, kulturális áldozatokat sem kizáró célirányos hurrámoráljával a művészet öntörvényűsége és egyetemessége ellenében hat. A megmaradásnak - meggyőződésem - nem lehet ekkora ára. És véleményem szerint nincs

is. Különben nem lenne érdemes megmaradni. Azoknak, akik ezért (közvetve közösségileg is) tenni tudnak valamit, biztosan nem. Ezt a két dolgot csak egy torz gyakorlat állíthatja szembe, amit a hozzá mellékelt vox humanás igényességideológia nem bír feloldani. Különösen akkor nem, ha egy sokáig szenvedett, fasizmusnál is embertelenebb diktatúra ezerszer megutált és megcsömörlött terminológiájával és siralmasan szegényes elemző módszerével, erőszakos didaktikájával próbál hatást elérni.”9 Látható, Fábry csak ürügy egy „torz gyakorlat” bírálatához. Többen mégis elsősorban Fábry irodalomtörténetileg felmagasztalt személyét és „tisztességét” kívánták megvédeni: „Fábry következetes és töretlen emberi tartása pedig egyenesen példaértékű” - Tőzsér Árpád, aki épp 1991-ben kapott Fábry Zoltán-díjat, vehemensen és szigorúan lendül ellentámadásba, amikor Hizsnyai hangnemét minősíti („nyegle és lekezelő”, „a szóban forgó cikk felületessége, elemi kép- és gondolatzavarai, szellemi alacsonyröpte”), viszont kénytelen elismerni, Fábry „..az irodalmi érték szempontjából - tudjuk - meglehetősen problematikus eredményeket hozott...”10 Gál Sándor még szigorúbb, szerinte a „magyar-magyar viszályok”, a „tekintet nélküli magatartás” törnek be így az irodalomba, „...a Fábryt elmarasztaló sorok mellett ott áll a háború utáni szlovákiai magyar irodalom egészének az asztal alá söprése is” - magyarázza félre Hizsnyait, aki ilyet nem írt le, ő csak a „rengeteg szemetet” kifogásolta (a rengeteg nem egyenlő az egésszel - A. Z. megj.). Gál viszont már megértette, hogy az elmarasztalás nem csupán Fábryt érinti, de: „A »látszólagos tisztesség« lényegében irodalmunk egészét is érinti, s ez már igen komoly vád, amit bizonyítani is kéne a vádlónak és megfogalmazónak” - terjeszti ki megint a vádat az „egészre”. Hizsnyai magatartását „fasisztoidnak” találja, „létező nemzeti(ségi) kohézióról” ír." Csöppet sem világos azonban, milyen alapon. Az, hogy