Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (28) Novellisták (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (28)

23

filmekre és Hrabal prózáira emlékeztetnek bennünket. A kisregényben az idegbajos, zsarnokoskodó őrnagy éppúgy áldozat is, mint a megalkuvásban és megalázkodásban a végsőkig elmenő, gyilkossá lett Tót Lajos. Nem a Jó és a Rossz küzdelme zajlik előttünk, hanem az ember szánandó esendőségének tragikomédiája. Hiszen „Tót határtalan (és az olvasóban nőttön-növő feszültséggel értelmetlen) önfeláldozásának, kálváriájának stációit többnyire nem az őrnagy igényli, hanem a Tóthoz közel állók javasolják”.00 Tótban, feleségében és leányában azzal a, diktatúrákban különösen szapora embertípussal találkozunk, aki úgy akarja a Rosszat lefegyverezni, de legalábbis megszelídíteni, hogy elébe megy a vélt vagy valós kívánságainak, mintegy kéretlenül is kiszolgálja őt, abban a teljesen hiábavaló reményben, hogy így megvásárolhatja elvesztett belső békéjét és biztonságát. Tótot nem kis mértékben saját mértéktelen szervilizmusa sodorja a regény végén gyilkosságba.

Örkény István az Egyperces novellákkal (1968) írta be végleg a nevét a magyar irodalom klasszikusai közé. A következő években egyperceseinek számát tovább gyarapította, s vannak közöttük olyan darabok is, amelyek csak a rendszer- váltás után láthattak napvilágot. Az egypercesekben (nem mindegyikben) a magyar próza anekdotikus hagyománya köszön vissza, de új köntösben, elbillentve az anekdotát a(z egzisztencialista) filozófia irányába. Az egypercesekben is, akárcsak a Tótékban, a banalitásból, a legjelentéktelenebb, leghétköznapibb történetecskékből (vagy újsághírből, viccből) bontja ki az abszurdot, egy, a végletekig redukált, alapelemeire csupaszított narrációval. Ez a minimalista írói stratégia azért telitalálat, mert a részletezőbb epikai körítést mellőzve, az abszurd lényegre fókuszál. A mindig roppant szórakoztató, mellbevágó, olykor mégis elnagyoltnak tűnő egypercesek közül azok látszanak a legmaradandóbbaknak, amelyeket Thomka Beáta és Szabó B. István történelmi és filozófiai parabola-paródiákként hatá-roz meg. „A sajátos, tudatos formaprimitivizmus, melyhez Örkény több évtizedes elbeszélői tapasztalatai alapján a hatvanas évek második felében eljut, nemcsak a példázat formáját alakítja át, hanem egyéb irodalmi és szóbeli műfajokat is. Az anekdota, a novella, a mese, a mítosz, a vicc, a levél, a riport modellje, formakészlete és logikája transzformálására úgy kerül sor, hogy mintájuk követése egyben ironikus, szatirikus deformálásuk is.”(l2)

Sánta Ferenc (1927-2008). Megjelenése idején a Húsz óra (1964) c. riportregénye nagy port kavart, a kritika a hatvanas évek prózai új hullámának egyik reprezentatív darabjaként méltatta. Mai olvasatunkban viszont inkább heroikus kudarcnak tűnik, amelyen demonstrálni lehet az óvatosan liberalizálódó Kádár-rendszer szókimondásának határait. Művészi erejét Sánta Ferenc elsősorban novelláiban és Az ötödik pecsét (1963) c. példázatos regényében mutatta meg. Novelláskötetei (Téli virágzás, 1956; Farkasok a küszöbön, 1961) a korszak magyar prózájának emlékezetes darabjai.

Drámai sűrítésű novellák, lírai nyelven elbeszélve - első kötetének anyaga alapján Sánta Ferenc egyszerre tűnik a móriczi és a Tamási Aron-i epika örökösé-