Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - Mács József: Szélhámosok hajója (Regényrészlet)
Szélhámosok hajója 33 mindenki további magyarázatot várt az Ipoly hajózhatóságára vonatkozólag, lélekjelenlétemet megtartva meseszövésemet gondosan úgy alakítottam, hogy amennyiben lehetséges, az elhurcolt katonának is segítsek vele. Ez legyen a jutalma azért, hogy megmondta az igazat! Az a fiatal katona, tereltem rá mindjárt a szavaimat, aki hitem szerint már a katonai fogda kicsiny ablakán keresztül néz a világra, az Ipoly jelenlegi állapota szerint fogalmazta meg a véleményét, a folyó jóval korábbi dicsőségéről semmit nem tud, azért tévedett. Amikor egy-egy falu mellett elhaladt a hajó, és megszólalt a dudája, azt hitte, hogy a kondás fújt bele a kürtjébe. Ki törődött akkor a hajóval? Nemhiába mondják mifelénk, hogy minden csoda legfeljebb három napig tart. Annak senki nem tudta az okát, miért hallgatott el a duda, miért tűnt el a hajó az Ipoly vizéről. Én úgy gondolom, azért, mert már nem volt gazdaságos rajta a hajózás, a part mindkét oldalát benőtte a fíí, a bokor, s a fák koronája is összeölelkezett felette. Nem csak az embernek, a folyónak is van sorsa, mesélte a tanítóm. És mindennek van kezdete és vége, ez történt az Ipónkkal is. „Szeplosz, most lenni jó befejezés!”- figyelmeztetett a parancsnokom, s én hallgattam rá. A megismételt vastaps ellenére is visszaültem a helyemre. A legénység a vigyázz szó elhangzása után úgy szökkent talpra a széksorok között, és úgy merevedett meg, mint katolikus falvak határában a feszület. És fegyelmezetten, de nagy dörömböléssel, kivonult az elég nagyra méretezett teremből. Én meg ott maradtam a tisztek gyűrűjében, mintha fogságba estem volna. Mindenki kezet fogott velem, és gratulált, még a bajszos, pofaszakállas kaszámyaparancsnok is. Any- nyira megragadta figyelmüket az előadásom. Ha a hőn szeretett tanítóm hallotta volna, nem felejtette volna el megjegyezni: „Szeplős, egy jó tanító veszett el benned! Mesébe tudtad foglalni a számunkra nem szívderítő történetet. Kicsik is, nagyok is odafigyelnek a jó mesélőre...” Velickíj úr, a parancsnokom a dicsérő szavakat mellőzve csak magához ölelt, és megdöngette a hátam. Ez volt a kitüntetéssel felérő elismerése. Aztán a helybeli tisztek kíséretében bevonultunk az étkezdébe. És folyt a sör a gyomrokba, s az elfogyasztott itallal arányosan nőtt a jókedv is. Én azonban nem eresztettem el magam. Mértékletesen fogyasztottam a sört, nehogy megártson, és főleg nehogy igazmondásra nyissa ki a számat, mert akkor elvitetnek engem is a fogdába, s belöknek a fiatal katonához. így az ebéd felszolgálásáig csupán én maradtam józan. A nagy terített asztal körül mindenki énekelt, s hajói hallottam, olykor-olykor a szakácsok is besegítettek. Senki se foglalkozott már az előadásommal, velem se, határtalan jókedvvel és részegen fogyasztotta el a rangos társaság a cseh kaszárnyákban megszokott ebédet, a sült húst knédlivel és párolt káposztával, s az elmaradhatatlan feketekávéval, és jöhetett megint a sör. A parancsnokomnak akadozott a nyelve, azért a számomra veszedelmet jelentő kérdést ki tudta nyögni: „Nektek nincs cimbalmotok?”- fordult parancsnoktársához, s szerencsére nem volt. „Kár! Mert Szeplosz alhadnagy jól tud cimbalmozni...” Egyik hangszer olyan, mint a másik, ha egyiken tud játszani, a másik se
