Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - Mács József: Szélhámosok hajója (Regényrészlet)
34 Mács József okozhat gondot, s a raktárból egy készséges tiszt akkora réztrombitát hozatott be a tiszti étkezdébe, hogy Toldy Miklós erejű tüdővel se lehetett volna megszólaltatni. Ha ők egyenként megpróbálták volna, egyszerre nadrágjukban érezték volna azt a sok sört, amit eddig megittak. De akkor meg mi értelme volt az ivászatuknak? Én nem nyúltam a hangszerhez. Olyannak mutattam magam, mint akinek jócskán megártott a csehek itala. A parancsnokomra azonban ügyeltem, s bátorkodtam zaklatni vagy fel is ébreszteni a szavaimmal, hogy indulnunk kellene. Nem csak bambán nézett körül, meg is szólalt: „Szeplosz, hol vagyok?” „Még Karlovy Varyban, ahol nem gyógyvizet iszogatunk, mert az kijózanítana...” „Kinek kell a gyógyvíz? Nem vagyunk betegek!” „De részegek leszünk, ha most mindjárt nem megyünk el innen!” „Hova? Te tudni vendéglőt közelben?” „Prágában tudni, itt nem! Ott holkák is lesznek...” „Akkor gyerünk.” A vendéglátó lerészegedett tisztek ráborultak az asztalra, és talán el is aludtak, mert nem észlelték a távozásunkat. Csak a szintén ittas szakácsok integettek utánunk, amikor vigyázva, a parancsnokomat támogatva, kitámolyogtunk az udvarra. Délutánba fordult az idő, az Ohre partján nagyra nőtt fák koronáját ide-oda hajlította a szél, mint ahogy a sör a lépéseinket, és vigasztalásunkra szolgált, hogy a nappalok hosszabbak lettek. Ránk se sötétedik egészen, mire megérkezünk Prágába. Ezzel a reménységgel tuszkoltam be feljebbvalómat az autóba.
