Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - Mács József: Szélhámosok hajója (Regényrészlet)
32 Mács József Én azért csak folytattam. Nekem és valamennyi falumbelinek itt és a másik oldalon egyformán örömet jelentett a teherhajó megjelenése. Zsebkendőnk lengetésével üdvözöltük a kapitányt és a csíkos inges matrózokat. Nekem, gyereknek meg halálomig tartó élményt jelent, hogy ha csak rövid ideig is, de apám matróz lehetett a hajón (arról hallgattam, hogy az orrát és az arcát mégis leköpdösik A kehelyhez címzett vendéglőben). O akkor is azt állította, és most se tágít attól a véleményétől, hogy Beneš, a mostani kormány egyik felelős minisztere utazhatott azon a hajón, ő talán látta is, másképp hogyan merte volna a szájára venni, hogy az Ipoly hajózható folyó. Büszkék vagyunk az Ipónkra, mi csak így hívjuk, hiszen jó hírünket költi a világban. Apám volt talán a legbüszkébb a hajózható folyónkra, mert a legkedvesebb nótáját is arra hangolta át. Nem úgy énekelte, ahogy megtanulta, hogy A kanyargó Tisza partján, ott születtem, hanem nagy jókedvében úgy, hogy A hajózható Ipoly partján, ott születtem. Ezt a nótát már Velickíj kapitány úr, a parancsnokom is megtanulta tőlem. Ahogy dukál, cimbalomkísércttel. Szerényen jegyzem meg, hogy a cimbalmot én szólaltatgatom meg az együtős cimbalomverővel. Köszönöm a figyelmüket. Olyan tapsvihar követte a mesélésemet, hogy kezdtem azt hinni: egyszerű szavakkal ugyan, de a hazugságot igazságnak tudtam elfogadtatni. Örök hálám illesse a tapsvihar fogadása közben is Kelemen Lajos tanítómat. A jóistenen kívül egyedül csak neki köszönhetem az óriási sikeremet. S ami a büszkeség érzésével dagasztotta a mellem, hogy a tisztek is olyan önfeledten tapsoltak, mint a közlegények. Velickíj úr talán már azon is gondolkozott, hogy két közlegény vállára emeltet, de mégse adott parancsot erre, mert attól félt, hogy ha véletlenül a fejemre ejtenek, és olyan sebesülést szenvedek, hogy a továbbiakban csak dadogni tudok, akár le is fújhatja a közös utazásainkat. Szerencsére a tapsvihar alábbhagyott, és amikor teljesen elcsendesedett, a jelenlevők kérdéseket tehettek fel nekem. Egy katona szót kért a legutolsó sorban, és azt mondta elég indulatosan: „Én az Ipoly mellett nőttem fel. Minden nyáron lubickoltam a vizében, de hajót a folyón soha nem láttam. Aki látott, hazudik, nem mond igazat!” És mint aki annyi katona, altiszt és tiszt előtt bátorságból jelesre vizsgázott előttem, nyugodtan vissza akart ülni a helyére. Ezt azonban két parancsot teljesítő katona megakadályozta. Megragadták a karját, és vitték a szegény, szerencsétlen, fiatal magyar katonát egyenesen a fogdába, hogy gondolja át ott, amit mondott. A kaszárnya bajszos, pofaszakállas és pókhasú parancsnoka meg határozottan és keményen kijelentette, szigorúan megbüntetik azt, akár katona, akár civil, aki Benešnek, a köztársaság egyik nagyérdemű megalapítójának a szavait kétségbe vonja. Milyen előrelátó volt a tanítóm, aki annak a közmondásunknak a veszélyére figyelmeztetett, mielőtt berukkoltam volna, hogy mondd meg az igazat, betörik a fejed! A szemem előtt elhurcolt fiatal magyar katonának nem lett volna tanítója? Se lelkipásztora? Megrendített a dolog, de lepleztem, amennyire lehetett. És mivel tőlem is
