Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - Mács József: Szélhámosok hajója (Regényrészlet)
Szélhámosok hajója 31 szüneteket tartva, hogy a parancsnokom se rúgja ki alólam a széket, a néma megszólalt, és mesélt. O meg előbb cseh, majd német nyelvre fordította. Kezdtem a folyó nevével, amelyet a magyarok Ipolynak, a szlovákok meg Ipeľnek neveznek. Hogy a folyónak melyik név tetszik jobban, feleslegesen kérdezném, nem kapnék rá választ. Ha a magam példájából indulok ki, nekem ahhoz a nevemhez szokott a fülem, amelyet a tanítóm adott nekem az arcomra való tekintettel: Szeplős. De a prágai kaszárnyában a parancsnok úrtól kezdve mindenki Szeplosznak szólít. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem is két nevem van, akárcsak az Ipolynak. Eme igazán nyúlfarknyi bevezető után a jóistenen és Kelemen Lajoson kívül már a parancsnokom is súgott: „Szeplosz, lényeg nem ez lenni!” Igazat adtam neki, és folytattam a mesélést az Ipoly eredetével. A folyó nem olyan hosszú, mindössze kétszázötven kilométer, hajói emlékszem a földrajzórán tanultakra. A Nógrádi-medence vizét gyűjtögeti össze, és vezeti a most már magyarországi Szob alatt a Dunába. Ahonnan a folyó ered, annak is két neve van. Gömöri Érchegység, majd Csehszlovákia megalakulása után Szlovák Érchegység. A magyarországi Ipoly- tamóctól számít határfolyónak. Ekkor az addig szelíden folyó Ipoly a falumat, Nagybátort, és a Magyarországon maradt Kisbátort, váratlanul elválasztotta egymástól. így lett kétnevű a falum is a Veľké Bátorovce elnevezéssel. „Szeplosz, lényeg nem ez lenni!”- súgta most már hangosan a parancsnokom, s én nem mondhattam neki, hogy a fordítónak az a dolga, hogy fordítson, nem az, hogy tanácsot adjon. Nem gorombíthattam le a feljebbvalómat. Az évszázadok során persze, mint minden, a folyó is változik, nemcsak a kijelölt országhatár. A tavaszi nagy áradások az Ipoly medrét is mélyítették, és a partjait is szélesítették. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ha jóval később is, mint a Garamon, az Ipoly vizén is megjelentek a tutajosok, akiken a falumbeliek nagyokat nevettek, mert sokszor megtörtént, hogy egyik-másik helyen előbbre jártak a vízben, mint maga a felakadt tutajuk, s olyankor Tubu gazda a postagalambjait elhanyagolva és nevetést fakasztva mindig megjegyezte: „Hova siettek ti messziről jött jóemberek? Mért akarjátok magatoknak, hogy hamarább következzen el számotokra a halál órája? Ha majd az Ipoly vize, nem kímélve benneteket, belesodor a Dunába. „Szeplosz! A lényeg még mindig nem ez lenni!”- siettetett erélyesen a parancsnokom. Én azonban igyekeztem nyugodt maradni, de egy mély lélegzetvétellel nagyobbat ugrottam előre az időben, hogy a parancsnokom kívánságának is eleget tegyek, és a katonáknak arról kezdtem mesélni, hogy a Monarchia széteséséig olyan gyorsan mélyült és szélesedett az Ipoly, hogy a Dunán közlekedő teherhajók egyikmásik kapitányának kedve támadt felhajózni a folyón egészen Ipolytarnócig. Ez kínálta az alkalmat arra, hogy onnan visszafelé, le egészen a Dunáig, a döntéshozó erős hatalmak hajózhatóságára való tekintettel ezt a szakaszt jelöljék ki csehszlovák-magyar államhatárnak! „Szeplosz, végre kimondani lényeg! A többi már nem lenni fontos”- áradozott a parancsnokom.
