Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (28) Novellisták (tanulmány)
22 Grendel Lajos ábrázolásmód mind erősebb dominanciája érvényesül.”'9’ Mindez elmondható következő, 1967-es novelláskötetéről is (Nászutasok légypapíron, benne a Tóték c. kisregénnyel, melynek színpadi változata meghozta számára a hazai elismerés mellett a világsikert is). Az Élet és Irodalomban 1963 februárjában publikált Niagara Nagykávéház c. novelláját még hangos botrány kísérte. A magyar sztálinizmus bűneiről ekkortájt már lehetett beszélni, de csak szőrmentén. Örkény István azonban ebben a novellában felrúgta az íratlan szabályokat. Iróniája nem a rendszer, úgymond, vadhajtásait vette célba, hanem a lényegét, fölvetve egyben az elnyomottak és megalázottak felelősségét is az abszurd rendszer működtetésében. Az ötvenes évek európai irodalmi fejleményeit nem kis részben a Kafka-kul- tusz és az egzisztencializmus motorja hajtotta, s a hatvanas években ennek hatása kezdett tért hódítani a vasfüggönyön túl is, főleg a lengyel és a cseh, de kisebb mértékben a magyar irodalomban is. A közép-európai groteszk és abszurd azonban nem másolása, hanem adaptációja a nyugat-európainak. Az egyén kitaszítottsága, kozmikus magánya, a halállal-szemben-való léte nem mint fátum, örök és megváltoztathatatlan sorsképlet vetődik itt föl, hanem mint egy torz, rögeszmés világnézetből megkonstruált, nemkülönben torz és emberellenes társadalmi rendszer folyománya. Közép- és Kelet-Európábán az abszurd az élet mindennapos valósága lett. Ez a felismerés határozza meg Örkény István társadalom- és történelemszemléletét is, s rokonítja prózáit és drámáit sokkal inkább a kortárs cseh és lengyel írókéval vagy a szerb Danilo Kisével, mint Beckettel, Ionescóval vagy Pintérrel. A magyar írók, film- és színházművészek történelemszemlélete ezekben az években erősen deheroizáló, gondoljunk csak Cseres Tibor regényére, a Hideg napokra vagy Jancsó Miklós filmjeire. Örkény István is deheroizál, de történelmi önvizsgálata mentes a Jancsó-filmek vagy a Cseres-regény pátoszától. „Örkény világélményét a huszadik század megrázó történelmi tapasztalatai, a második világháború, a tökéletes létbizonytalanság, a fogolytábor, a sztálinizmus, az erőszak határozza meg. E tapasztalati anyag mélységesen abszurd vonatkozásai akkor válnak relevánssá művészetében, amikor formává lényegülnek.”"1” Ennek a világélménynek a művészi formává lényegítéséhez azonban a magyar epika jól bejáratott, konvencionális művészi eszközei kevésnek bizonyultak. Örkény István epikájának irodalom-történeti jelentősége azonban mégsem a hagyományos epikai formák fellazításában vagy felforgatásában keresendő (ezt Mészöly Miklós teszi meg), hanem forradalmian új valóságszemléletében, a groteszk paradox természetének a kiaknázásában. Örkény István a Tótékban szakít a közelmúlt magyar történelmének moralista diszkurzusával, amely ezt a témát a hatvanas években uralta. A kis-regény elvont, első látásra akár spekulatívnak is tetszhető alaphelyzetére, a gondolati vázra, a hagyományos realista epikából jól ismert személyiség- és jellemábrázolás izomza- tát rakja föl. A tragikomikus végkimenetelű történet kísértetiesen valósághű, annak ellenére, hogy szereplői képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe manőverezik egymást és magukat. A valóságosnak és irreálisnak ez az egybejátszása a korabeli cseh
