Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (28) Novellisták (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (28)

21

ötvenes évek első felére eső szakaszát az írói pálya mélypontjának is tekinthetjük. Örkény István a hatvanas és a hetvenes években lett a magyar próza (és dráma) egyik meghatározó személyisége, a 20. század második felének egyik legnépszerűbb, s Ottlik Géza, Mándy Iván és Mészöly Miklós mellett, emblematikus írója. Ami e négy íróban közös, az, hogy a magyar epikának, másféle stratégiákkal ugyan, de új távlatait nyitották meg, miközben egyikük sem volt filosz-bölcsész, egyikük sem volt ún. irodalmi író. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni monográfusának, Szabó B. Istvánnak eszmefuttatását: „Megkockáztatható a feltevés [...] hogy talán van bizonyos összefüggés Örkény, Ottlik, Mándy, Mészöly »nem-irodalmi« indíttatása, elkerült bölcsészeti tanulmányai, valamint aközött, hogy a hetvenes években éppen ők vitték végbe a magyar epika e századi történetében a legradikálisabb és legmaradandóbb érvényűnek bizonyuló (a következő írónemzedékek által is követett) változást az írói sze-reptudat, az olvasóval folyó párbeszéd, a narráció, a szerkesztés és a prózastílus terén [...] Nagyon is különböző művészetükben közös vonás az, hogy - a kortársi, modern képző- és zeneművészettel analóg módon - egyfajta »minimal art« irányába fordultak el a magyar prózahagyomány valamennyi ágát jellemző, áradó, részletező mesélőkedvtől, nyersebben fogalmazva: a bőbeszédűségtől.”18'

Örkény István első novelláskötete, a Tengertánc (1941), akár fordulópont is lehetett volna a magyar próza történetében, hiszen olyan prózapoétika körvonalai sej lenek föl benne, amelyekkel szembefordulni látszik az akkor uralkodó realista, naturalista és lélektani epikával, még mesterével, Márai Sándorral is, s a szürreális, a groteszk, a szimbolikus-metaforikus ki-fejezés számára nyit kaput irodalmunkban. A Tengertánc nem maradt észrevétlen (többek között Szerb Antal méltatta a Magyar Csillagban), irodalomtörténeti jelentősége azonban csak jóval később, a hatvanas évek metaforikus-parabolisztikus prózája felől nézve lett nyilvánvaló. S hosszú ideig Örkény sem ezen az úton haladt tovább. Sorsa hamarosan belesodorta a második világháború apokalipszisébe, majd szovjet hadifogságba, s onnan Magyar- országra már kommunista szimpatizánsként tért vissza. A Budai böjt (1948) novelláiban (Gyerekjáték; Asszonyok éjszakája; Szédülés stb.) visszakanyarodik a lélektani próza Kosztolányi novelláival fémjelezhető hagyományához, bár a példázatossággal mégsem szakít egészen. A kommunista hatalomátvételt követően pedig még messzebb sodródik első kötetének világától és írói eszközeitől, s erőszakot téve írói habitusán, termelési regényt és termelési riportokat ír a párt által kijelölt útmutatásokat és „irodalmi” irányelveket tartva szem előtt.

Az 1966-ban megjelent novelláskötete, a Jeruzsálem hercegnője (ben-ne a Macskajáték c. kisregénnyel) akár második pályakezdésének is tekinthető, melyet többéves alkotói válság, majd az 1956-os forradalom leverését követően az elhallgattatás nemkülönben hosszú évei előztek meg. Új kötetében a Tengertánc művészi kezdeményeit fejleszti tökéletesebbre. A Jeruzsálem hercegnője novelláiban (Az utolsó vonat; Rekviem stb.) „A tragikumra nyitott, rezignált irónia és a groteszk