Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (28) Novellisták (tanulmány)
20 Grendel Lajos Hemingway Az öreg halász és a tengerének, ennek a szintén metaforikus-szimbolikus, heroikus-emelkedett kisregénynek lenne valamiféle groteszk-parodisztikus magyar variánsa, amelyben a cápákat Tokicsnak és Császárnak hívják. A marginalizálódás, a pálya szélére szorítottság keserve nem volt ismeretlen Mándy Iván számára, hiszen számos pályakezdő nemzedéktársával együtt az ötvenes évek első felében a hatalom őt is kiradírozta az irodalomból. Ekkoriban írta a Fabulya feleségei mellett az Előadók, társszerzők c. novellaciklusát, amely csak 1970-ben jelenhetett meg, s amely ezeknek az időknek az írói kiszolgáltatottságáról ad képet A pálya szélénhez hasonló tragico-groteszk hangfekvésben. Fodor András egyik naplóbejegyzésében olvashatjuk, hogy amikor az 1951 -es írókongresszuson a dán kommunista írót, Martin Andersen Nexő-t éljenezte a publikum, Mándy közbeszólt, eme szavakkal: „Tapsoljatok neki, mert ez már akkor is szart írt, amikor még nem volt kötelező.. ,”(6) Legfőbb ideje hát, hogy szemügyre vegyük, miképpen írt Mándy Iván, írás- müvészetének melyek a legjellemzőbb stílusjegyei? Az in médiás rés kezdés, például. Mindjárt a novella elején belecsöppenünk egy helyzet kellős közepébe. Vagyis a narrátor nem a linearitás szabályait követő történetet mond el, hanem a történetet (ha egyáltalán van ilyen, mert az sincs mindig) az olvasó mozaikszerű fragmentumokból építi fel magának, amelyeket az író éles, filmszerű vágásokkal rak egymás mellé, a tudatműködés asszociatív logikáját tartva szem előtt. A Mándy- szöveg mindig maximálisan sürített és redukált, olykor szinte csak jelzés- vagy jel- szószerü, melyben, a Krúdy-szövegekhez hasonlóan, kiemelkedően fontos jelentésképző szerepet kaphat egy-egy hasonlat. Olyan prózával van tehát dolgunk, melyben a lírai (alkal-masint a drámai) alakításformák fölébe kerekednek az epikainak. Ez az „epikátlanító” tendencia a hetvenes évektől egyre radikálisabban alakítja át a Mándy-művek karakterét (Egy ember álma, 1971; Zsámboky mozija, 1975; Alom a színházról, 1977 stb.). Mándy elmossa a határokat a lírai és az epikai műnem között — kései korszakának nem egy szövege szinte már prózaversként olvasható. „Lírája nem »érzés«, hanem tárgyak és tárgyak, épületek és hangok a gangról, a moziból, az utcáról. Visszabeszéd, kísérteties hangjáték-forma, melyben mégis minden abszolút konkrét és jelen idejű. A lassú múlás, melyben minden csak képmás, az árnyék-technika, az illanó motívum-ismétlés, a sűrített, utalásos narrá- ció (a bújtatottan több személyü elbeszélő, sőt a narrátor bizonytalan jelölése), mindez a legfőbb témának: a félelemmel telt ténfergésnek a szolgálatában áll. A téma s a kifejezés itt tökéletesen ugyan-az. A »stílus« (lásd még ’módszer’!) maga a mondandó. ”<7) Örkény István (1912-1979). Ha Mándy Iván a lírai, Örkény István a drámai münem felől veszi revízió alá a történetmesélő magyar epikát. Ha Mándynál Krúdy, Örkénynél Karinthy Frigyes lehet az elrugaszkodási pont. Örkény István „története” azonban távolról sem olyan egyenes vonalú, mint Mándyé, életműve nem olyan egy tömbből faragott, s pályaíve is sokkal kacs-karingósabb, melynek középső, az
