Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (Kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
76 Fried István irodalomtörténészek elsőkötetes szerzőket tanulmányozni, a kötetek hozadékát mérlegre tenni, esetleg rámutatni a „gyermekbetegség”-ekre. Nekem magamnak is akadt olyan tapasztalatom egy budapesti folyóirat szerkesztő hölgyével, hogy ilyes ajánlatomat elutasította, kijelentvén: csak Jelentős” szerzőkről közlünk kritikát. Egy másik, ezúttal véletlenül nem budapesti szerkesztő meg azt válaszolta, hogy elsősorban saját szerzőik műveit ismertetik, és csak kivételes esetben íratnak másról. Az elsőkötetesek nem szoktak „kivételes eset” lenni. Visszatérve a sorozathoz: a sorozatszerkesztő (talán túl) egységes arculatot i- gyekszik kölcsönözni a köteteknek, ügyel arra, hogy mind a verses-, mind a novel- láskötetek legalább két ciklusba sorolják a publikált anyagot, akár lehetővé teszi ezt az anyag, akár nem, a kötet hátlapján legyen egy idézet a szerzőtől és néhány, valóban lényeges életrajzi adat. A többi már szorosabb értelemben véve az „irodalom dolga”, a sorozatot végigolvasó igyekszik fölfedezni és/vagy megkonstruálni a közöset, hiszen nagyjában-egészében azonos korosztályú fiatalok szólalnak meg (talán csak néhány esetben számolhatok be tíz esztendő korkülönbségről); elvileg hasonló vagy azonos életérzést kellene (?) sugározniok a köteteknek, valamiképpen a közelebbről nehezen meghatározható „erdélyiség” nyomaira kellene (?) bukkannunk. Csakhogy a hasonló magyar és más nemzetiségű fiatal irodalomba beleolvasva, könnyedén odavetve akár a globalizálódás irodalmi alakzatait is föltárhatóak volnának, kissé komolyabban fogalmazva, a költészeti váltás igénye számos hasonló reakciót hív elő, kultúra és szubkultúra merev határainak szét- mosása nagyon kevéssé jelentkezik „nemzeti” sajátosságként, a „posztmodem”, más inkább a posztmodem utáni költői létezés dichotómiái szinte mindenütt részint a szerelmi tematikának olykor a trivialitásba forditását eredményezik, részint annak a közbeszédnek esetleg nemcsak a szereplők párbeszédeiben, hanem az elbeszélői szólamban való tartós jelenlétét, amely mindenféle „viktoriánus” elképzelést csak gúny tárgyává tud tenni. Továbbá: a technikai civilizáció benyomulása az intim szférába felerősödött az írás módjának megváltozásával, a technikai segédeszközök az írás részévé, nemegyszer társszerzővé lépnek elő. Itt most a zenei téren történő szocializáció következményeire nem térnék ki, jóllehet ez nem csupán az irodalomba a romantika óta betóduló zenei műfajok és műformák hatásos jelenlétében érhető tetten, hanem annak „nyelvisége”, az abban kifejeződő, nemegyszer nemzedéki rosszérzés hatja át a lírát és a prózát. A rövid formák következhetnek abból az egyszerű tényből, hogy vékony kötetre telik, úgynevezett nagyregény, terjedelmesebb elbeszélő költemény, három/ötfelvonásos dráma túlfeszíti a sorozat egyes köteteinek terjedelmét. U- gyanakkor a sorozatszerzők részint életkoruknál fogva nem kísérleteznek még a több időt és megfontoltságot igénylő nagyformákkal; de feltehetőleg azért sem, és ez már messze túlmutat a technikai lehetőségeken, mert a feldolgozandó életanyag, a megszerzett poétikai/retorikai ismerettár, valamint a közlésmód általuk előnyben részesített „természete” a rövid formáknak kedvez. Ezt azzal magyarázom, hogy
