Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (Kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai 77 mind a sorozat számos versében, mind epikus alkotásaiban érzékelem a töredékesség, a mozaikszerűség, a részekre hullottság élményét, lett légyen szó az említett szerelmi tematikáról, a külső vagy belső világtérben tájékozódásról, a sok- felől felügyelt létezés vonzó esetlegességeiről, a kilépésről a felügyeletlétezésből, a helykeresésről, amely viszont ismét előtérbe állítja az Ulysses-figurát, aki immár nem a kisvárosivá varázstalanított homéroszi időben és térben bolyong, hanem valóban a kisvárosban, hiszen kisvárosnak érződik a megelőző generációk világa. Aligha mellőzhető azonban a következő kérdés: amennyiben egy általánosabb irodalmi/müvészeti irányzathoz tartozónak minősíthetők a sorozat ifjú szerzőinek törekvései, amennyiben a meghatározó nyelvi, tematikai, megformálási sajátosságok nem „helyi” jellegűek csupán, hanem „globális” természetűek, ameny- nyiben kevésbé markánsan körvonalazódik a sokak által igényelt „couleur locale”, nem oldódnak-e föl, jelentéktelenednek-e el a sorozat elsőkötetesei valami általánosabb, „személytelenebb” írásbeliségben? Az első válasz talán túlságosan is kézenfekvő: egy nemzeti kisebbségből származó szerzők már avval állást foglalnak, hogy a kisebbség nyelvén szólalnak meg, így annak nyelvi-kulturális öröksége (még ha elidegenítő, „varázstalanító” stratégiát alkalmazva is) kibukik az irodalminak szánt anyagból. Ugyanez vonatkoztatható arra, hogy részei lesznek egy olyan irodalmi mechanizmusnak, amelynek vállalása a nemzeti kisebbség nyelvének-iro- dalmának nem pusztán őrzése, hanem magas szintű művelése. Ez azonban csak külső tényezők hangsúlyos jelenlétére figyelmeztet. Elhanyagolhatatlan és a sorozat legjobb köteteiben beszédesen nyilatkozik meg, hogy a szerzők mindenekelőtt a nyelvi hagyományról töprengenek; amit átírnak, amitől elhatárolódnak, amit feldolgoznak, amit emancipálnak, az a szűkebb nyelvi közösség nyelvi, kulturális, művészeti helyzettudata, még a világirodalmi alkotások is a legtöbb esetben magyar fordítások révén kerülnek néha parodisztikusan, néha megélt nyelvként a kötetekben. Orbán János Dénes a magyar nyelvű Apollinaire-re reagált, Lövétei Lázár László a magyar nyelvű Ahmatovát idézte. A nyelv társszerzősége számukra egyben annak a nyelvnek megújítása, olyan nyelvújítás, amely azt sugallja: felelős szerzőként, egyenrangú alkotóként kémek és kapnak részt a költői világ újra-felosztásából, a- zonos értékű polgárokként kívánják belakni azt a korszakot, amely Goethe névadása és névtudatosítása óta világirodalminak neveztetik. S ha a személyiség és a nyelv világirodalomszerte problematizálódott, s a nagy elbeszélések hiteltelenedése ugyancsak világirodalomszerte hasonló reflexeket hívott elő, s ha már Thomas Mann is arra figyelmeztetett: ma csak olyan regényt lehet írni, amely nem regény (a nem regényt azonban Musil írta meg, befejezhetetlen maradt), akkor már az ifjú erdélyi elsőkötetesektől sem várható el, hogy egy megrögződött helyzettudat lírai- epikusi krónikásai legyenek, a helyzettudat nem kevésbé szorul újra-leírásra; világ és „vidék”, világirodalom és nyelvi haza sűrű, átszerkesztődött kapcsolatai felfedezőkre várnak. Annak igazolása a nagyra törő cél, hogy a „vidék”, a nyelvi haza olyan terminológiai, stilisztikai, retorikai, poétikai jellemzőkkel rendelkezik,
