Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (Kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai 75 Az Előretolt Helyőrség Könyvek 1995 óta jelenik meg, lehetőséget adva a még mindig ifjabb évjáratba tartozó idősebb és kezdő szerzőknek, hogy önálló könyvvel lépjenek be az irodalomba. Az 1995-ös négy kötethez képest 2000-ben hat kötettel gyarapodott, 2002-ben már kilenc kötetet számolhattam meg, 2003-ban és 2006-ban kettőt-kettőt, viszont 2005-ben nyolcat. Túlnyomó többségben verseket tartalmaznak az ízlésesen kiállított vékony kötetkék, de próza is akad, György Attiláé, Zsidó Ferencé és Murányi Sándor Olivéré, bírálatokat adott közre Páll Zita (Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához). A sorozatszerkesztést Orbán János Dénes vállalta, míg a belső szerkesztés munkájáért a kiváló első kötettel még 2000- ben jelentkezett Gáli Attila felel. S itt mindjárt megjegyzem, hogy a sorozatra nem annyira a vissza-visszatérő szerzők a jellemzők, akik megelégednek avval, hogy a nem túlságosan nagy példányszámú, kevés helyre (Budapestre nem vagy alig) eljutó sorozat közli műveiket, hanem az, hogy a nemegyszer tétova útkeresést jelző első kötetet nem vagy általában csak hosszabb szünet után követi egy második. De megjegyzendő az is, hogy ezeknek a köteteknek nincsen vagy csekély a kritikai visszhangjuk. Sem Erdélyben, ahol az ifjú szerzőknek könyvbemutatókat szerveznek, író-olvasó találkozókon, fesztiválokon vesznek részt, sem Budapesten, ahol a megjelenő könyvek áradatában, a kiadó-infláció következtében nem könnyű a tájékozódás. Elsőkötetes költőről egyébként is igen felelősségteljes írni. El kellett volna - mondjuk - Petőfit tanácsolni, első verseit olvasva, a versírástól? Ady első kötete ígéri a harmadikat? Megfordítva: a szerkesztő, a kritikus jóindulata nem szabadít-e az irodalomra dilettánsokat (rászabadulnak azok maguktól); mit lehet kiolvasni az első kötet hangpróbájából? Néhány ügyes versből? Vagy egy üde hangvételű novellából? S hol jelölhetők meg a közölhetőség határai? A csapnivalóan tehetségtelen írás viszonylag könnyen fölismerhető. Viszont ma már megfelelő verstani, retorikai stb. eszközök birtokában, „önéletrajzi” témáktól vagy „nemzedéki életérzésektől” segítve létrehozható egy elfogadható, „ígéretes” első kötet (amelyet aztán vagy követ egy érettebb második, vagy elhallgat a szerző, vagy jön az állandó ismétlés, a megszokott eszközökkel történő újraírás, a nem botrányosan rossz, valójában a közlés alsó határát - hol található - éppen elérő további művek sora, amelyeket bizonyos szerkesztők meggondolás nélkül közléshez segítenek). Valószinűleg nem teljesen igazságos mindezt az Előretolt Helyőrség Könyvek ürügyén fölpanaszolni, csakhogy itt végre, a szerkesztők, a kiadó jóvoltából sorozatot tartunk a kezünkben, szorgalmasan „fedez” föl újabb és újabb szerzőket a sorozatszerkesztő. Más kérdés, hogy a szerkesztés általában lehetne figyelmesebb, határozottabb, megfontolni lehetne külső lektorok bevonását is (ez, igaz, pénzkérdés is, a mai pályázati úton szerzett összegek nem túlságosan adnak erre lehetőséget), akkor feltehetőleg a továbblépés is könnyebb lenne. Ugyanis folyamatos kritikára a sorozat nem számíthat. Erdélyben azért, mert a viszonylag kevés irodalmi folyóiratnak igen szerény terjedelmű a kritikai rovata, ott több szó esik a befutott magyarországi és erdélyi szerzőkről, nemigen szoktak tekintélyes
